Naplójegyzetek, fragmentumok
- március 14., vasárnap
Akadnak kisebbségi értelmiségiek, akiket nem érint a kisebbségi sors, nem befolyásolja életüket és gondolkodásukat. Némileg rokonszenvezek velük, mivel feltételezem, hogy ezzel határolódnak el a főfoglalkozású magyar kisebbségi szónokoktól. Nincs szándékomban ítélkezni felettük, hiszen én is viszolygok a „kisebbségi lét” kiárusítóitól, viszont nem vagyok abban az értelemben kozmopolita, hogy tagadjam kisebbségi mivoltomat. Kisebbséginek lenni azonban nem jelenti a mediokrácia apológiáját, sokkal inkább drámai küzdelmet képvisel, amelynek tétje a minőség. Óhatatlanul is Danilo Kiš életművére gondolok. Sosem hivalkodott zsidóságával, a zsidó sors drámája mégis műveinek meghatározó jegye. Interjúiban, esszéiben szüntelen visszatér erre a témára. Hősei akaratlanul is magukon hordják ezt a stigmát. Ettől függetlenül vagy éppen ezzel együtt európai szemléletű író, talán szabad megkockáztatom: éppen ezért az. Kolakowski gondolata jut eszembe, aki kifejtette, hogy a nemzethez való tartozásunk nem választás kérdése, az odatartozást mintegy magunkban hordjuk, és (ez a gondolata rejti az igazi drámát) ha megtagadjuk, azzal azt a benyomást keltjük, hogy „el akarjuk pusztítani a nemzetet”. Ezt Nagy Árulásnak nevezi. Tetszik ez vagy nem: arra vagyunk ítélve, hogy vállaljuk nemzeti hovatartozásunkat. Ha viszont vállaljuk nemzetünk erényeit, akkor a bűneiről sem feledkezhetünk meg. Az is ránk tapad, nem szabadulhatunk meg tőle. Kolakowski e téren nem keres könnyű felmentést. Igaz, jogilag nem vagyunk felelősek elődeink bűneiért, de létezik kollektív felelősség is, vagy Kolakowski szavaival, a bűntudat és a szégyen a lelki egészségünkhöz tartozik. Nyilván ezt Újvidéken másként élem át, mint a budapesti íróbarátaim. Nyomaszt a tudat, hogy többször is találkozom valakivel, akiknek a felmenője a hideg napok áldozata volt. Nyilván tud róla, tanulta az iskolában, évenként felidézik. Benne van a tankönyvekben is. Tekintete elárulja, hogy tud róla. Nem gondolom, hogy személyesen engem vádol, de tudom, hogy tud róla. Ugyanakkor én is tudom, hogy az ő valamelyik felmenője részese vagy tanúja volt a magyarellenes atrocitásoknak. Nem vádolom, de tudok róla, és ő is tudja, hogy tudok róla. Műveimben feltártam a magyar szégyent az újvidéki hideg napokért, nyomasztott a bűntudat, de gyakran gondoltam arra, hogy szerb barátaim éreznek-e valamiféle bűntudatot és szégyent az 1944/45-ös magyar tömegsírok ártatlan áldozatai miatt. Nem a bűnösökről beszélek, hanem az ártatlan utódokról, akik (remélem) érzik a bűntudatot, akárcsak én.