2021, február 11., csütörtök
Naplójegyzetek – fragmentumok
Könyörtelen mondattal vezeti be élettörténetét Szent Ágoston. „Ezen a földön senki sem tiszta a színed előtt, még az egynapos csecsemő sem”. Bűnben születtünk volna? Úgy is érthető a mondat, hogy bűnös hajlamokkal jöttünk a világra. Visszatekintve az elmúlt évtizedekre gyanítom, hogy mégis helytálló a leibnizi tétel, miszerint, ha az Isten olyan embereket teremtett volna, akik képtelenek bűnt cselekedni, akkor – kommentálja Leszek Kolakowski – „ennek az ára az lenne, hogy meglennénk fosztva a szabad akaratunktól, amelyből szükségszerűen következik a bűn lehetősége és a tényleges elkövetése.” Valahogy így van tehát: szabadságunk bűnnel fertőzött. A történészek véres századnak nevezték a századomat, és érlelődik bennem a szorongás, hogy a nemzedékek egész sora nem úszta meg ártatlanul a saját korát. A kor gyermeke vagyok, nem áltathatok másokat és magamat. Nem hiszem, hogy elegánsan léptünk ki a romlott korunkból. Ha vállalom, hogy a kor gyermeke vagyok, akkor azt jelenti, hogy vétségekre ítéltettem, amelyekkel egy életen át vívódom. Magamat kell megváltanom. Kortársaim nagy részével bűnhődöm – akár bűn nélkül is, merül fel bennem a kérdés, miközben (mert ez a kérdés nagyon foglalkoztat) az irodalmi hőseimre is gondolok. A Bűnhődés című kisregényem partizán hőse is az önromboló bűnhődés áldozata, hiszen a német tiszt öngyilkosságáért nem lehet felelős, de mégis elfogadta a büntetést. A berlini fal ledöntése után a nyugat-németországi férfinek először is ez a szó jutott eszébe: bűnhődés. Népének bűnei miatt bűnhődött. Lehet, hogy a legnagyobb bűn a bűnhődéstől való menekülés. Azokra gondolok, akik Pilátusként nem akartak hallani az igazságról. Tenni meg éppenséggel semmit sem tettek érte.