Budapesten

2016. február

Elbújtatott gondolatok

Olykor csak azért beszéltem a külvilágról, hogy el ne áruljam magam. A szívem mélyén lapuló érzelmeket lepleztem. Mint utóbb kiderült igyekezetem hiába való volt. Jóbarátaim minden rejtjelezett gondolatomat értették, a kimondatlant is tudták értelmezni, ellenségeim viszont gyalázkodtak, holott ki sem ejtettem a nevüket. Na, de őszintén, mi mást tehettek? Sajnos el sem tudom képzelni ezt a viszonyt másként, avagy közege válogatja.

Acsarkodás

Terjed a gyűlölködés a Vajdaságban. Még egy halálhír is napi politikai acsarkodássá fajul. Ezt történt Kasza József volt szabadkai polgármester és a VMSZ volt elnökének temetésekor is.  Újra és újra, ki tudja hányadszor, időszerű lett Arany János a Nagyidai cigányok című hőskölteménye. Nem érdekel, hogy ki és milyen szerepet játszik ebben a kis vajdasági hőskölteményben. A szereposztást meg annak hátterét remélhetőleg egyszer majd feltárják a politológusok. Vagy ha épp bátorságuk híján lesznek, akkor a történészekre hárítják a feladatot, ha egyáltalán mindez még számít. Attól félek, hogy a szereplőkön kívül nem érdekel ez már éppen senkit. Sehogyan sem találom a helyem a konfliktusban. Szerbhorvát György levelének egyik mondata cseng a fülemben: nem vagyunk se ott, se itt! Már csak egy fontos kérdés maradt: helyrehozhatók-e az elmúlt két évtized ballépései?

Budapesten

A meteorológia ismét melléfogott, megérkezésemkor Budapesten esik, noha szép, napos időt jósoltak. A pályaudvaron vár a Petőfi Irodalmi Múzeum képviselője, aki elszállít a Budai Várban lévő lakosztályba.  Telefonhívások tömkelege. Barátok jelentkeznek, örülnek itt létemnek. Furcsállom, hogy egy szót sem szólnak a másnapi ünnepélyről, miközben furdal a kíváncsiság, visszafogom magam. Anikó már hetek óta titkolózik. Csak annyit tudok, hiszen meghívót kaptam, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeumban holnap ünneplik 75-ik születésnapom és írói munkásságom 50-ik évfordulóját. Este a lakásban az internetkapcsolattal bajlódom. Nehezen, de végül csak felállítottam a rendszert. Elolvashatom a híreket, pl., hogy a szabadkai városi képviselőtestület döntése képtelen helyzetbe hozta a Kosztolányi Dezső Színházat.  Néhány héttel ezelőtt szinte azonos híreket olvastam az Újvidéki Szinházról. Tallózok az otthoni jelentések között, aztán egykedvűen kikapcsolom a gépet. Megcsömörlöttem a szerbiai és a magyarországi híráradattól.

Születésnapomra

A PIM dísztermében érkeznek a barátok, az ismerősök, a születésnapi ünnepség meghívottjai. A teljesség igény nélkül sorolom a neveket. Elsőként a Goethe Intézet budapesti igazgatóját pillantom meg. Köszöntjük egymást, ő átadja a Literatur und Kritik új számát, amelyben megjelent a Hontalanság dicsérete című esszém. Furcsa koincidencia! Épp ezen az ünnepélyen veszem a kezembe a német nyelvű írást. Aztán megpillantom Szegedy Maszák Mihályt, aki az Egy makró emlékiratainak első kiadást teszi elém és arra kér, hogy dedikáljam az ötven évet megért példányt. Dedikálás közben jut eszembe, hogy tulajdonképpen ezzel a regénnyel kezdődött a hontalanságom. Pályi András székre roskadva vár rám. Aztán Ungvári Tamás köszönt. Szajbéli Mihály az est moderátora kinyomozta, hogy már az Édentől balra (1968) című esszémben felbukkan a kérdés. Érdekes lenne összevetni az Egy makró emlékiratainak és a Balkáni szépség avagy a Slemil fattyújának a végét. Az első regényben a főhős a tengerre menekül, a Balkáni szépségben az unoka felgyújtja a szülői házat, az utcán hallgatja a szóbeszédet, hogy ki is volt a nagyapja, és ki ő tulajdonképpen. Kimásoltam magamnak egy cetlire a regény utolsó sorait, hátha fel kell olvasnom. „A lángok martaléka lesz a kelekótya Slemil háza, csak hamu marad utána, kommentálták a bámészkodók. Leellenőrizte bárki is, hogy nem ég benn senki, sopánkodott valaki. Biztosan égő cigarettával aludt el. Hívjuk a tűzoltókat, javasolta egy férfihang. A rádióban hallottam, hogy a napokban róla nevezik el az utcánkat. Csodabogár volt, magyarázta egy asszony, akiről feltételeztem, hogy a közvetlen szomszédom. Magányos remete volt. Senkivel sem barátkozott. Azt mondják az unokája is dilis. Valaki letorkolta: zabigyerek, egy szerb kommunista felcsinálta az öreg lányát. Fattyú! Amíg a nagyapa gondoskodott a családról, addig rendben volt minden. Egy másik közbevetett: Miféle szerb kommunista? Az egyik volt szomszédom állítása szerint, az anyja véreskezű magyar honvédtiszt szeretője volt. Minden szombat éjszaka virágcsokorral érkezett, meghergelte a lányt és hajnalban távozott. A tisztet a partizánok foglyul ejtették majd főbe lőttek. A szerencsétlen asszony az élete végéig gyászolta. Már honnan csinálta fel, egy magyar tiszt, tiltakozott az előbbi férfi, amikor az a hír járta, hogy a nagyapja nagy komcsi volt, emiatt tüntették ki. A postás szerint még kedvezményes nyugdíjat is kapott. Á, dehogy volt kommunista, én azt hallottam, hogy a komcsik verték véresre, ők nyomorították meg. Úgy elnáspángolták, hogy belerokkant, ezért került kerekesszékbe. És emiatt nevezik el róla az utcánkat. Vad magyar nacionalista volt, csak ügyesen leplezte, ellenkezett egy másik hang, ezért a magyarok hősként tisztelték és imádkoztak érte. Biztos forrásból hallottam, hogy a temetésén a magyar Himnuszt énekelték. Akkor, egy másik ismeretlen hang félbeszakította a vitát. Nem értem, hát akkor tulajdonképpen mit akart? Kikkel tartott? Mindenkivel és senkivel.” Tegnapi történet? Ma játszódik? A Történelemről van szó? Nem! Tulajdonképpen engem nem érdekel a történelem, amennyiben az nem a jelenről szól. Ez a jelen voltaképp a történelem szajhája. A kisebbségi történelem pedig annyira hányatott sorsot kínált fel, mint amilyent egy utcalány él, létbizonytalanságban, miközben mindenkinek ki van szolgáltatva. Ötven év választja el a két regényt: a Makrót és a Balkáni szépséget. Szegedy-Maszák professzorral legutóbb a Mi a magyar című antológia megjelenésekor találkoztam. Szenttamáson gyakran eszembe jutott az antológiában megjelent esszém, mivelhogy abban Szenttamás kisebbségi paradigmaként szerepelt. Persze, ez a paradigma nem holmi magakellető lírai mesekönyv. Szó sem lehet róla! Kemény és durva játszmáról van szó. Nem volt alkalmam végiggondolni az utcalány történetét és azt hiszem, soha sem lesz erre már időm. Érkeznek a vendégek, elfoglalom a helyem a pódiumon. Telt ház, sokan kinn rekednek, többen a fal mellett állnak, akik mégis ülni akarnak, azok a másik teremben a monitor előtt figyelik a teremben történteket. Először Csorba Csilla, a PIM főigazgatóasszonya beszél, majd Kőrössi P. József a Noran Kiadó szerkesztője. Károlyi Csaba az Élet és Irodalom főszerkesztőhelyettese a fiatalabb kritikusok képviselője mond laudációt, utána megszólalnak az idősebb nemzedék képviselői is, Radnóti Sándor esztéta és Takács Ferenc irodalomtörténész. Esterházy saját könyvéből a Függőből idézi az Egy makró emlékiratainak mondatait, néhány rá jellemző kommentárral. Két részlet a Neoplanta és a Bűnhődés alapján készült előadásból, a What is Europeból? Közben pódiumbeszélgetés Parti Nagy Lajossal. Sorra veszem életem legfontosabb pillanatait, az Egy makró emlékiratainak keserves történetét, a két regényciklust,  az első (Egy makró emlékiratai, Áttüntetések, Parainézis) inkább nemzedéki problémákat feszeget, a második (Bűnhődés, Neoplanta avagy az ígéret Földje, Balkáni Szépség avagy Slemil fattyúja) pedig már szélesebb társadalmi tablót képvisel. Radnóti Sándor posztklasszikus regényeknek nevezi őket. Szóba kerül a hontalan kozmopolitizmus, a hontalan lokálpatriotizmus és a nemzeti identitás bonyolult kérdésköre is. Úgy vélem, hogy az egyszerű emberek, akárcsak a népmesék hősei, mindig is a nagyvilágról álmodoznak. Engem személy szerint igenis nagyon foglalkoztat a nemzeti érzés, magyarázom, hiszen a mindennapi életem tartozéka, de nem tudok megbarátkozni a mostanság diadalt ülő műmagyar-attitűddel. Az születésnapi ünnepség tortával, gyertyafújással, vacsora mellett az éjszakába nyúló beszélgetéssel fejeződik be.

Álmomban megjelent Ninive

Éjszaka Babits: Jónás könyvét olvasom. Álmomban Ninive jelenik meg előttem. Valami olyasfélét motyoghattam, hogy semmi közöm ehhez a helyzethez, ehhez a romláshoz, ehhez a gonoszsághoz. Ez a politikusok gondja, nem az értelmiségé! Íróként nem vagyok felelős mindazért, ami körülöttem történik. Aztán menekülni akartam, eredménytelenül, nem tudtam hová, merre. Beleizzadtam a vergődésbe mire felriadtam. Európa most olyan, mint Ninive. Rettenetes álom volt, noha volt némi igazságalapja. Lehet, hogy egy életen át csak menekültem, aztán rossz lelkiismeretű túlélő lettem.

Többszörös túlélő

Az MTI és a Népszava részletesen beszámol a születésnapi ünnepségről. Az est meglepetése, Esterházy Péter színpadra lépése volt, írja a Népszava munkatársa, aki külön szóra bírta Esterházyt, aki az Egy makró emlékirataival kezdte nyilatkozatát. „Számomra fantasztikus könyvélmény volt. Nem sokkal később, amikor találkoztam vele, kiderült – ami egyáltalán nem volt szükségszerű -,hogy a szerző is fantasztikus. A megítélésem azóta változatlan. Kivételes embere ő a magyar irodalomnak, méghozzá nagyon fontos és jó ember.” Csupán annyit fűztem hozzá, hogy a legnagyobb vigaszom, hogy többszörös túlélő lehettem.

Első felvonás

A Magyar Narancsban a „forrongó Vajdaságról” olvasok. Egymás után ebrudalják ki, a VMSZ korábbi alapítói tagjait. Kizárták a párt soraiból Szabadka polgármesterét. Megvonták a bizalmat olyan személyektől, akik hozzájárultak a VMSZ jelenlegi profiljának kialakításához. Eszembe jut a Napló-kör elleni boszorkányüldözés. Én a Bűnhődésből olvastam fel, Tolnai pedig új verseivel lépett a közönség előtt. Atán következett a megtorlás. Akik akkor lapítottak, most saját bőrükön tapasztalják, hogy mit főztek. Ez csak az első felvonás. Attól tartok, a választások után egyszerre éljük át a hisztériát és a katasztrófát.

Családi Kör, 2016. február 11