2020. október 11. vasárnap
Az 1992- telén irt naplójegyzeteimmel (Wittgenstein szövőszéke, Budapest, T-Twins Kidó, 1995) téli hóhullásban vettem búcsút Jugoszláviától. (…) Szemem előtt omlott össze nemcsak egy ország, hanem több nemzedék személyes múltja is. A romok között a vezetők és az íródeákok új múltat fabrikáltak a népknek. Az újvidéki lakásom ablakából szemléltem a Vukovár felé vonuló harckocsikat és a harckocsikra rózsacsokrokat dobáló bankkisasszonyokat. Behajtottam az ablakot és arra gondoltam, hogy ha harckocsikkal kell megőrizni az országot, akkor sajnálattal bele kell nyugodnom, hogy inkább tűnjön el. Harckocsikkal érkezett az új múlt.
Nincs semmiféle nosztalgiám, habár úgy vélem, hogy mindent elvesztettem. A szobámban szemlélődve könyvek kihulló könyvek észrevétlenül eltűnnek. Ötven éves koromban búcsúvacsorát rendeztem, mivel a történelem arra ítélt, hogy újrakezdjem az életet, hiszen bűnnek számít tisztességesen emlékezni a múltra, mivel éber tekintetek figyelnek, nehogy titokban vagy gyanús metaforák segítségével idézzem meg a tömegesen meggyalázott történelmet.
Kikészítettem a tányérokat, az evőeszközöket, megterítettem és azon töprengtem, hány vendég érkezik majd. Valaki a nevemet emlegeti. Sejtettem, hogy sokan lesznek, és mindannyian ítélkezni fognak felettem. Számba veszik tévelygéseimet, naiv illúzióimat, patikamérlegre helyezik patriotizmusomat, nemzeti érzelmeimet. Valamiféle kafkai bíróság elé kerülök, az ítélettől nem menekülök. Végül úgy döntöttem, hogy egy tányérral többet helyezek az asztalra, hátha megérkezik a Messiás.
Csoportosan érkeztek az ismeretlen vendégeim, akik majd kimondják a verdiktet felettem. Ítélőbíróim szótlanul lépnek be a szobámba, valójában nem is ismernek, nem is törekszenek arra, hogy megismerjenek, velük együtt sorakoznak fel a tanúk, akik előtt ugyancsak ismeretlen maradok. Jönnek mennek az ítélkezők, tetőtől-talpig végig mérnek, aztán távoznak, utánuk újak érkeznek. A tárgyalásnak nincs semmi jelentősége. Meglehet, hogy már régen kimondták az ítéletet, amelyről nem értesítettek, én pedig nem tehetek mást, minthogy elmossam a Messiásnak szánt tányért, amely tiszta maradt, mert a Messiás nem érkezett meg.
Az emlékezés nem szül bennem emlékeket. Csak emlékezek, de emlékeimet kifosztották. Regényeimben próbálom megőrizni, mindazt, amit még lehet. A maradék jövőre emlékezek, hogy megmentek belőle legalább egy szeletkét.
Hosszú útra kényszerültem, amelynek nem ismertem sem a célját, sem a hosszát. Felemeltem a bőröndömet, amely azelőtt olyan súlyos volt, hogy nem bírtam felemelni, az út előtt azonban az is kiüresedett. Üres bőrönddel indultam Jugoszlávia mindmáig tartó temetésére.