Naplójegyzetek, fragmentumok
- június 18., szombat
Jó hangulatban megünnepeltük Nedim és Duško születésnapját. Három év után először jelentem meg nagyobb társaságban, megengedhettem magamnak a „fényűzést” mert a szabadban tartottuk meg az ünnepséget. Anikó is jól érezte magát, én meg különösképpen örültem, hogy találkoztam a régi ismerőseimmel. Megjelent Teofil Pančić és Miša Ilić, velük a covid-idők alatt teljesen elvesztettem minden kapcsolatot. Megbeszéltük, hogy a napokban találkozunk. A társaságban sok dologról értesültem, például a kiváló Újvidék és Belgrád között közlekedő iránytaxiról. 8-900 dinár oda és ugyanannyi vissza. Mint az autóbusz ára. Dubrovnikba sem olyan bonyodalmas eljutni, az egyik régi ismerősünk legalább havonta kétszer autózik oda-vissza. Az ünnepség kezdetén Đ. M. foglalt helyet mellettem. Nem találkoztunk vagy öt éve. A Milošević rendszer idején elszánt ellenzéki volt, Milošević bukása után a Demokrata Párt tagjaként egy rövid ideig tartományi művelődési titkár volt, aztán csendben visszavonult. Visszavonulása után többször is szót váltottunk, főleg a színházi előadások szüneteiben, de sosem árulta el, hogy miért vonult vissza. Most sem az került szóba. Nincs benne sértődöttség, nyilván magától értetődőnek tartja a kimaradást. Én sem furcsállom, hiszen az elmúlt évtizedben észrevettem, hogy mindazok, akik ragaszkodnak egykori eszményeikhez, szép csendben eltávolodnak az aktív közéleti szereptől. Manapság nincs szükség idealistákra. Csüggetegen, mondhatom, hogy szörnyülködés nélkül kommentáltuk Vučić páratlan népszerűségét. Szerinte Vučić olyan, mint a szivacs, minden ideológiát magába szippant, hol az egyiket hangoztatja, hol a másikat, ami lehetővé teszi a tömeges és fájdalommentes alkalmazkodást. Különbéke honol a szerbiai társadalomban. Erről számolhatok be én is. Számos régi barátom, ismerősöm mély hallgatásba merülve alkalmazkodik a rendszerhez, amelyet többé nem bírál, de nem is mond le saját szellemi attitűdjéről. Bárki nevezheti magát konzervatívnak, szociáldemokratának, vagy neoliberálisnak, akár régimódi liberálisnak is (ha még vannak egyáltalán liberálisok), baloldalinak, jobboldalinak, szóval vallhat bármilyen világnézetet. Mindez nem érdekes, az a fontos, hogy ne bírálja a fennálló hatalmi struktúrát. Az autokrata rendszerrel kötendő különbékéért nem kell nagy árat fizetni, ebben különbözik Vučić rendszere Miloševićétől. Milošević választásra kényszerítette az értelmiséget, az írókat a művészeket. Aki nem volt vele, az ellene volt. Mostanra fordult a kocka. Társutasok zsémbeskedve sodródnak a rendszerrel, amelynek nincs alternatívája. Kényszeredetten sodródnak, gondolom, hiszen távol áll tőlem, hogy kiegyenlítsem őket a fanatikus Vučić-pártiakkal. Vučić kocsonyás rendszere elkocsonyásítja a közéletet. A kocsonyás hangulat minden eláraszt, eldugaszol. Attól tartok, hogy a szellemi életben sikkes lett a rezignáció, az irodalmi művekben eluralkodott egyféle bohókás pesszimizmus, a gazdasági életben pedig a zajongó fatalizmus. Az üzletekben mindenki siránkozik, a szomszédjának mindenki panaszkodik, végül azonban Vučić megnyeri a választásokat. Néha azt gondolom, hogy rosszabb is lehetne.