Bella ciao…

2013. november

A másik Szabadka

Igencsak megörültem, amikor Miroslav Ilić barátom közölte, hogy autóval Szabadkára utazik, hogy megtekintse Haris Pašović rendezte Mujo, Suljo és Fata a spektákulum társadalmában című előadást, amelyet a Desire Fesztiválon mutatnak be. Ilić párhuzamosan fejezte be a Színművészeti Akadémiát és az orvosit. Végül neves műtőorvos lett belőle és angazsált értelmiségi, de valahol a lelke mélyén továbbra is rejtőzködik a színházi nosztalgia. A nyolcvanas években játszott is Haris Pašović egyik előadásában a Peter Weiss Marat/Sade-jában, amelynek én voltam a dramaturgja. De nem ez volt az egyetlen találkozásom Pašovićtyal. Ő rendezte volna, mint ahogy ezt a Večernje novosti 1988. július 22-i számában bejelentette, az Újvidéki Szerb Nemzeti Színházban a Judit című drámámat, amelyet azonban a próbák megkezdése előtt levettek a műsorról, mert jöttek Milošević emberei, akik elfoglalták a Szerb Nemzeti Színházat is, s nekik már nem kellett ez a darab. Röviddel utána levették a pristhinai albán színház műsoráról is. Az új hatalom nem nézte jó szemmel annak a darabnak a színrevitelét, amelyben a megalkuvó polgárok alig várták a diktátor megjelenését. Nem sok időnek kellett elmúlnia, hogy bebizonyosodjon, sokkal általánosabb jelenségről van szó, nem csak egy város, hanem egy ország várta lelkesen a diktátort. Ám több mint két évtized múltán kiderült, mint ahogy ezt egyik kritikusom szóvá tette, hogy a posztkommunista országokban a tömeg új vezérről, új diktátorról álmodozik. s valójában a Judit erről szól. Az uralkodó nomenklatúra, úgymond, magatehetetlenül mutogat a szélsőjobbra, arra hárítja a felelősséget, mintha nem ő lenne a hatalmon. Megfeledkezik arról, hogy a szélsőjobb erősödését a jelenlegi uralkodó réteg álságos politikája teszi lehetővé. Sokan kérdezik, miért éppen a fiatalok között terjednek a szélsőjobb nézetek? Kétségtelen, hogy nagy szerepet játszik a gazdasági válság, az is igaz, hogy az „ordas eszméknek” vannak mindenre elszánt, megrögzött hívei, de számos fiatal lány vagy fiú látva a jelenlegi politikai osztály önzését, kétszínűségét, látva a jelenlegi, úgymond, demokrácia fonákságát, a „demokraták” üzelmeit, szent meggyőződésből tart a szélsőjobb felé. Tévednek, hiszen ugyanabba a hibába esnek, amelyre egykor Bethlen István mutatott rá. Érdemes emlékezni erre éppen ma és éppen itt, mivel Pašović éppen Szabadkán állította színre az Übü királyt, amelyet nyugodtan nevezhetek a Milošević kíméletlen leleplezésének. Oliver Frljić megjelenéséig a színházban nem láttam kritikusabb röntgenképet a szerbiai társadalomról. A diktátor megérkezett, Haris Pašovićnak azonban távoznia kellett. Hollandiába került, ahol a legjobb körülmények között dolgozott volna, ha Mladić seregei nem kezdik ágyúzni Szarajevót. Egy reggel összepakolt, búcsút mondott a holland társulatnak és Amszterdamnak, visszatért a bombázott Szarajevóban, ahol az élet nagy kockázat volt, a túlélés pedig majdnem lehetetlen. Ellenálló lett, tehát színházat teremtett. Több mint két évtized múltan újra láthattam Pašović rendezését. Hangja érdesebb és fájdalmasabb, annak ellenére, hogy a sajátos bosnyák humorba csomagolta keserű iróniáját és kritikáját.  A reklámspotok szerkezetét (elvégre, ahol minden érték kipusztult, ott minden csak reklám és spektákulum) követő előadásból végül a spektákulum leleplezése lett. A zenicai bányászokról szóló jelenetek, vagy az utolsó jelenet, a Bella ciao, végül is arról szól, hogy nem ilyen világot akartunk, és aligha lehetne megrázóbban és felrázóbban szólni erről a vadkapitalista világról, mint az hajdani partizán-dallal: „Eljött a hajnal, elébe mentem,Bella ciao, bella ciao, ciao, ciao,/Eljött a hajnal, elébe mentem,/ És rám talált a megszálló.”  De legjobban mégis a fiatal szabadkai közönség ragadott meg, amelyik értette és rendkívül pontosan értelmezte mindegyik jelenetet. Nagyon örültem, hogy részesen voltam ennek az élménynek, és láttam Szabadka másik, jobbik arcát. Amíg van ilyen közönség, addig érdemes reménykedni. Lehet, hogy írni is…

Elvesztett illúziók

Indulni kellett vissza, Szabadkáról Újvidékre. Nagy havazás várható, mondta az egyik ismerős, aki halkan és cinkoskodva hozzátette, hogy rendszeresen olvassa az írásaimat. Értem a hangváltást, nem kell ezzel dicsekedni. A szabadkai éjszakában hópelyhek szállingózása közben hallgattam Döbrei Dénest. A Ljubiša Ristić rendezte Áttüntetések szabadkai bemutatójáról beszélgettünk. 1988 februárja. Szabadkán összeterelődött egy fiatal csapat, amely hozzáfogott egy munkához, amelynek gyümölcse manapság érik be. Gyenes Zita, Tanja Tasić, Bada Irén, Varga Henrietta Bakota Árpád, Döbrei Dénes, Törköly Levente, Búbos András, Arcson Rafael. Gyenes Zita gardrób-jelenetében áttételesen benne van a kisebbségi élet pszichogrammja. Egy szerb lány a magyar fiúnak szerelmük lehetetlenségéről beszél. De nem csak erről van szó, hanem a hatvannyolcas illúziók elvesztéséről. Meghamisításáról. Az önámításról. A hazugságról. Most megint vesztik illúzióikat az új nemzedékek, ha egyáltalán maradt valami belőlük. Sokan állítják, nincs is szükség rájuk. Szemem előtt játszódik az Áttüntetések-remake. Akkor az emberarcú szocializmus illúziója porladt szét, most az emberarcú kapitalizmusé. Vörös és fekete burzsoázia!

Öndicséret vagy önvizsgálat?

Ahogy látom, durvul a közbeszéd, ami a lassan befurakodik a hétköznapi élet pórusaiba.  A kisebbségi választópolgárok viszont értelmes, higgadt szavakat várnak és érvelő mondatokat. Ha ez elmarad, akkor az emberek elidegenülnek a közélettől, ami az egyébként is fogyatkozó kisebbségi közösségünkben súlyos következményekkel jár.  A helyzet drámai, két évtized alatt mintegy 90 ezerrel csökkent a vajdasági magyarság lélekszáma. Ma mindössze 250 ezren vagyunk, de facto lehet, hogy ennél is kevesebben. Csökken a vajdasági pártokra leadott szavazatok száma, a kisebbségi polgárok nagy számban szavaznak a többségi pártokra. Sokan otthon maradnak, amikor voksolni kéne. A vezetőktől ilyenkor joggal nem öndicséret várható, hanem önvizsgálat. Ha most nem ügyelünk erre, akkor holnap hiába jajveszékelünk. Hosszabb mediterráneumi tartózkodásom után a véletlenek folytán volt alkalmam találkozni különböző, egymással szembeálló csoportok képviselőivel, s megdöbbenve vettem tudomásul a dialógusképtelenséget. A konfrontációk leggyakoribb oka az apró személyes sértődöttség, vagy pedig a demokratikus kultúrpolitika hiánya. Ez jellemzi a közéletet: vagy fehér – vagy fekete. A frappánsan fejezi ki a jelenlegi állapotokat az is, hogy a 250 ezernyit kitevő közösségben hat párt működik. A hat párt között egyik vagy a másik előbb talál közös nevezőt a tegnapi Milošević-párttal, vagy a tegnapi radikálisokkal, mint egymással. Nem az előbbit kifogásolom, hiszen a pártpolitika soha sem volt a tiszta kéz politikája, inkább az egymás elleni irtóháború ejt gondba. Nem csak a kultúra, hanem a megmaradás kérdése, hogy ne találjunk ki magunknak ellenséget, hanem teremtsünk szövetségeseket. Ami természetesen csakis a párbeszéddel érhető el, hiszen a demokrácia, a jó közérzet ápolása végső fokon nem más, mint a különböző nézetek versengése és egyeztetése. A versengés hiánya a közösség hanyatlását vonja maga után, ami a kisebbségben ez asszimilációt idéz elő vagy elvándorlást. Sajnos, ennek vagyunk tanúi. Az értelmiség ebben is a lakmuszpapír szerepét tölti be, vagy elhallgat, vagyis belső exiliumba vonul, mert fél, vagy pedig nem akarja bepiszkolni a kezét a piszkos hétköznapokkal. Hallgat és duzzog. A demokratikus, az egymással versengő társadalmi párbeszéd, vagyis az egyeztetés elmaradása viszont vagy anarchiát szül, vagy pedig további felaprózódást, ami a szélsőségeseknek nyújt szabad teret. Nincs más, a párbeszédet kell választani, gondoltam, amikor a Haris Pašovićnak átadtam új könyveimet, amelyek nem jutottak el Szarajevóba és eközben véletlenül találkoztam, az egyik művelődési intézményünk újonnan kinevezett igazgatójával, akinek a kinevezése körül heves nézeteltérés támadt a közéletben. Türelmesen meghallgattam érveit, és arra biztattam, hogy ezt őszintén, ahogy nekem elmondta, mondja el nyilvánosan valamelyik vitaesten. Nem értelmezném szavait, mert ez csak fokozná a félreértéseket, ami nincs szándékomban. Elmondtam neki, hogy mindig is a színészek pártján állok, és örülök, hogy elismerte: az író csak kivételes esetekben tehet mást, csak akkor, ha a színészek az „ordas eszméket” hirdetnek. De ez esetben erről szó sem lehet. Annak is örülök, hogy egyetértettünk abban is, hogy bár a Comédie Français főigazgatóját a köztársasági elnök nevezi ki, ám esze agában sincs, hogy ne hallgassa meg a kulturális tanácsot, amelynek tagjai a francia kultúra Európa szerte elismert kiválóságai, akiknek neve és rangja van és nem pártkönyvecskéje. És az elnöknek meg sem fordul meg a fejében, hogy színházügyben a Comédie Français társulatával kerüljön szembe. A jövőre vonatkozóan pedig azt javasoltam, hogy kezdeményezze a párbeszédet azokkal, akik bírálták. Bizonyára ezzel a javaslattal nem arattam sikert. Jó lenne, ha tévednék. Pedig meggyőződésem szerint más út nincs, mindig azoknak kell kezdeményezniük a párbeszédet, akik felelős intézményeket vezetnek, vagy felelős politikai tisztségeket töltenek be. Ez a demokrácia gyermekszobájához tartozik. Ezzel kapcsolatban gyakran jut eszembe Charles de Gaulle, aki nem engedte, hogy a francia rendőrök letartóztassák Jean Paul Sartre-t, aki illegális röplapokat terjesztett. Franciaország nem tartoztatja le Voltaire-t, mondta de Gaulle, akinek volt kitől tanulnia. Kultuszminisztere André Malraux, az európai rangú író volt, aki annyira kényes volt a becsületére, hogy a költségvetésből támogatott francia kulturális intézmények, nem foglalkozhattak irodalmi munkásságával. A közszolgálati média sem. Azokban bírálni lehetett írói munkásságát, mert nem akart cenzor lenni, ám dicsérni nem, mert nem akart visszaélni befolyásával. És a becsületükre adó francia irodalomkritikusok tartották magukat ehhez az elvhez. Igaz, beszélgetőtársam joggal válaszolhatná, hogy nem élünk Franciaországban, hanem a kocsmaszagú Balkánon. Ebben, sajnos kénytelen vagyok igazat adni neki, de legalább szabadjon ezt kimondani.

Családi Kör, 2013. december 5.