Barátságtalan társadalom
2014. február
A nép és az irodalom
Unos-untalan hallom, hogy a nép hátat fordított az irodalomnak. De arról egy szót sem hallok, hogy az irodalom hátat fordított a népnek. Pedig lehet, hogy a kettő között van némi összefüggés.
Megreformálható-e a kapitalizmus?
Valahol decemberben láttam a szabadkai Desire Fesztiválon a Haris Pašović rendezte előadást, a Mujo, Suljo és Fata a spektakulom társadalmában. A zenicai bányászokról szóló képsor, a vadkapitalizmusban megszülető nyomor megrendített, tehát mi másban bizakodhattam volna, mint az olasz partizán-dalban, vagyis a lázadásában. Nem kellett sokat várni, beköszöntött a lázadás. Igaz, csillapodott, de valahol a mélyben továbbra is izzik az elégedetlenség, nem csak Boszniában, hanem az egész régióban. Manapság sokat beszélnek a monetáris válságról, a gazdasági válságról, a parlamentarizmus válságáról. Félek, hogy többről van szó! Az a felismerés dereng bennem, hogy kapitalizmus válságról kéne beszélni. Megreformálható-e a kapitalizmus? Egyre több fiatal látok Badiou-könyvvel a kezükben (A század című műve számomra is biztató olvasmányt jelentett), ők talán többet tudnak arról a titokról, ami a „formalizált embertelenség” kora után vár ránk.
Egyenruhában
Rövid idő alatt vagy egy tucatnyi választást éltem át, úgyhogy immunis lettem a választási ígéretekkel szemben. Szép ígéretek hangzanak el, utána a győztesek elosztják maguk között a „választási zsákmányt”. Nem a pártokra gondolok, hanem a különböző pártokban található személyekre, akikből elfogadható elsőligás csapatot lehetne összeállítani. Csakhogy ez lehetetlen, mert más-más pártba kerültek. Majdnem minden pártban akadnak rokonszenves és ellenszenves személyek. Csak az a baj, hogy a pártegyenruha elfedi a köztük álevő különbségeket. Túlságosan szűkek az egyenruhák, és ezért nem születnek államférfiak. A szűk egyenruhát viselő politikusok egymás között marakodnak, aminek mi isszuk meg a levét. Igaz, a mi nézőpontunk is szimpla, csak pártokat látunk és nem egyéneket. Kollektivista világunk minket is kollektivistává gyűr. Hiába méltányolnánk az egyéni teljesítményeket, nem rájuk szavazunk, hanem a pártokra. Az egyéni teljesítmény nem játszik szerepet. Az individuum devalválódott. Nincs reménytelenebb hivatás, mint a közéletben magánemberként viselkedni és gondolkodni. Egyre inkább hajlok afelé, hogy ezt a sziszüphoszi vállalkozást hősies hivatásnak nevezzem.
Szendvics és tojásrántotta
Éppen a kapucsínómat ízlelgettem, amikor az asztalom előtt feltűnt a régi ismerősöm, Hajdú Andris. Gimnazista koromban találkoztunk először, ő technikai középiskola sakkcsapatának volt a tagja, én pedig a gimnázium színeit képviseltem. Nagyon jól játszott. A partink végül remivel fejeződött be. Kezet nyújtottunk egymásnak, s szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy mindketten magyarok vagyunk. Később többször is találkoztunk, lejátszottunk egy-egy partit. Befejezte a gépészmérnöki egyetemet, aztán Stuttgartba távozott, ahol valamelyik autógyárban mérnökként helyezkedett el. Jóval a nyugdíjaztatása után tért vissza, kivárta, hogy a gyerekei Németországban befejezzék az egyetemi tanulmányaikat. Hazajött vásárolt egy házat, amelyet renováltatott, s megvalósította régi tervét. Padlófűtést szereltetett be. Padlófűtés nélkül nem lakás a lakás, mondogatta. Néha-néha találkozunk, megtárgyaltuk a világ dolgait, de a sakkról nem beszélgettünk. Miért? Bizonyára ő is úgy volt, mint én, majdnem elfelejtettük azt a játékot. Pacerok voltunk, mégis. Ma délután újra összehozott bennünket a véletlen. Helyet foglalt, és feltette a kérdést. „Hogy ízlik a szendvics?” Miféle szendvics, kérdeztem, mivel az asztalomon csak egy kapucsínó volt. Nem szoktam kávézókban szendvicset rendelni. Elnevette magát. Arra a szendvicsre gondoltam, amelyet a kilencvenes években kínáltak fel. Persze, persze, válaszoltam, akkoriban a radikálisok küldtek volna bennünket az anyaországba, egy szendviccsel. Hallottam a televízióban, folytatta, hogy mi magyarok megváltoztattuk a véleményünket az egykori radikálisokról, ezért a választások után kormányzati koalícióra lépünk velük. Aha, válaszoltam, csakhogy én most nem a szendvicsre, hanem a tojásrántottára szavaznék. Regényt írok, amelynek a főhőse kedveli a tojásrántottát. Remek, mondta, akkor meghívlak egy tojásrántottára, az mégis ízletesebb, mint a szendvics. Két adag tojásrántottát rendelt, tojásrántotta nincs az étlapon, mondta a pincér. Szerencsénk volt, mert a szakács megkönyörült rajtunk, rendben lesz minden, tud rántottával szolgálni. Tényleg jobban ízlett, mint a kávézókban kapható száraz szendvicsek. Többet nem beszéltünk a szendvicsekről, csak úgy megvillant a fejemben, hogy friss vagy száraz szendvicsekkel kínálgattak volna-e egykor bennünket. Honnan került volna elő többszázezer szendvics azokban az ínséges időkben? No, de sebaj, ebben a labirintusban fejvesztetten megkedveljük azt, amit tegnap elutasítottunk. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, hiszen úgysem találok választ arra a kérdésre, hogy mikor választhatunk valamit, ami nincs az „étlapon”. Sokkal kellemesebb egy régi baráttal elfogyasztani a tojásrántottát. Igen, a barátság. Milyen keveset hallok erről az újkapitalizmusban. A barátság szenvedélyére gondolva este előveszem Jacques Derrida könyvét, a Barátság politikáját. Hajnalig tépelődtem a lényegén, s akkor megakad a szemem Nietzsche egyik mondatát, miszerint a filozófus a saját igazságát hirdeti. Önellentmondás? Igen. Hiszen ki meri állítani, hogy a saját igazság egyben az igazságot képviseli? Aláhúzom a mondatot, azzal a megjegyzéssel, hogy a barátság lényege mégis abban merül ki, hogy szeretjük a másik igazságát. De ettől nagyon távol vagyunk, s csak a könyvek között fedezem fel. Addig is tudomásul veszem, hogy nem csak a szendvicsekről van szó, hanem a barátságtalan társadalomról.
A város használata
Tragikus bűn? Lehazudtuk. Csak elmosódik a határvonal a bűn és az ártatlanság között. Kiszolgáltattuk magunkat a történelemnek és azt hisszük, hogy büntetlenül megússzuk. Tisztességesebb beismerni, hogy elvesztettük sorsunkat, bűnhődünk, mivelhogy sorstalanul szeretnénk boldogulni.
Virtuális tábor
A Pešćanik egyre rendszeresebben veszi át a naplójegyzeteimet. Onnan vándorolnak a szövegek tovább más porálokra. A visszajelzések az ismeretlen olvasók tanácstalanságáról szólnak. Így fonódik a közösségi párbeszéd finom és határtalan hálója. Természetesen a Pešćanikban, mint minden mértékadó portálon, csak a saját néven közölt szövegek jelenhetnek meg. Még 2006-ban, berlini tartózkodásom idején, az egyik német író figyelmeztetett, hogy csak azokat a portálokat érdemes felkeresni, amelyek ehhez tartják magukat. A médiaszociológusok többször is emlékeztetnek arra, hogy az internet a közösségi párbeszédet egyengeti. Persze, ennek is van sebezhető pontja, az álnevesek rohama, de őket sem kell egy kalap alá venni. Vannak köztük, akik a szókimondásért már megfizettek, s jogos félelemből rejtezkednek. Ők leginkább a hatalmat bírálják. Viszont vannak a pártok szolgálatába álló médiahuszárok, akik pártfeladatból vállalják az „ellenség” sárdobálását. A sajtóban arról olvasok, hogy egyik-másik párt immár ilyesféle „szakbizottságot” alapított.
Bhérud madár története
Következik a választások évadja, s a múlt tapasztalatainak tudatában joggal feltételezem, hogy újra felerősödik a gyűlöletbeszéd, kezdődik a sárdobálás. Minden oldalon megjelennek a névtelen hősök, a személytelenség mögé rejtőző próféták. Ez a hatalmi harc szörnyű és kíméletlen. A demagógia sárdobálással párosul. Úgy látszik túl sok az ilyen politikus és kevés az államférfi. A főhivatású politikusok harcolnak a privilégiumokért, és ebben nem ismernek pardont. A hatalom, a hatalmi harc gyűlöletbeszéddel párosul, és eközben egészen morbid nyelvezet születik. A hatalomban csücsülők azokat vádolják, akiknek semmiféle hatalmuk sincs. Ez nagyban hasonlít arra az uralkodói kérdésre, hogy ha a szegényeknek nincs kenyerük, akkor miért nem esznek süteményt. Sokféle gyűlöletbeszéd van, de a legbizarrabbról Václav Havel beszélt 1990. március 28-án, tehát közvetlenül a rendszerváltás után egy oszlói nemzetközi konferencián. A dátum azért fontos, mert előrelátta a kelet-közép-európai nemzeti feszültségeket is. Ezeknek a nemzeteknek, irta, nem volt idejük, hogy kellőképpen kiérlelődjön az államiságuk, ezért a kölcsönös másságok sokkot váltanak ki bennük. Az új nacionalizmus a totalitárius örökségünk legborzalmasabb része, ami azt jelzi, hogy még nem léptünk ki a múltból. De ennél is bizarrabb gyűlölködés a Bhérud madáré. Havel felidézi a hindu mesét, a legendás madárról, amelynek egy teste van, de két nyaka, két feje és két elkülönült tudata. A hosszú együvé tartozás következményeképpen a két fej meggyűlöli egymást, s hogy kárt tegyenek a másikba kavicsokat és mérget nyeldekelnek. Így hal meg Bhérud madara. Krisna isten mégis feltámasztja, hogy ez embereket figyelmeztesse a gyűlölködés veszélyeire. Bhérud madár története a gyűlölködést idézi meg, ám attól tartok, hogy ezt a madarat Krisna nem fogja feltámasztani.
Köszönet
A Neoplanta bemutatója Urbán András rendezésében. Gyarmati Kata dramaturgnak és Urbán Andrásnak köszönve a színpadon megelevenedik a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének szelleme és színpadra alkalmazható története. Urbán úgy maradt hű a regényhez, hogy elsősorban hű maradt önmagához. Izgultam és örültem. Örültem, mert a bemutató után láthattam a barátaimat, és örültem, mert neves szakemberek dicsérték a rendezőt és a színészeket. Nem az álszerénység beszél belőlem, amikor arra gondolok, hogy a siker nem az én érdemem. Az övék. Egy íróra illendőbb szerep nem is hárulhat.
Családi Kör, 2014. február 20.