Laslo Vegel: Bezdomni eseji. Beograd, 2002.
Végel László két, magyarul korábban kiadott esszékötete, az1992-es Lemondás és megmaradás, és a 2000-ben kiadott Peremvidéki élet jelent meg most szerbül Belgrádban, Vickó Árpád értő tolmácsolásában. Megkísérlem a szerb nyelvű kötet címét – Bezdomni eseji – „visszafordítani” magyarra. Így mondhatom: otthontalan eszszék, esetleg: az otthontalanság esszéi . . . Végel inkább a hontalanság nevét használja, és a fordító ezt ültette át szerbre. Ám ha visszafordítom, nem az eredetit keresem, hanem a szó magyar jelentését, lehetőleg a szó szerintit. Bár még ezután is marad a fordításban (és visszafordításban) némi bizonytalanság, mint mindig. Ebben is. Akár az egyik, akár a másik, vagy netán valamely harmadik lehetséges változat mellett döntök is, közülük valamennyi Végelnek a kilencvenes években uralkodóvá vált írói és esszéírói érdeklődését nevezi meg, a lét szellemi otthonának elvesztését, a gondolkodás és létezés mögül erőszakosan elmozdított háttér, a „hazának” is mondott ország, háborúbamerült összeomlásának tapasztalatát, és ebből következően az otthonkeresés hiábavalónak bizonyuló küzdelmét.
Az otthontalan eszszék, vagy az otthontalanság esszéi szerzője ezenfelül kisebbségi magyar író, akinek különösen kifinomult érzéke van a morális meg intellektuális dilemmák iránt, ebből következően egy olyan beszédmód kialakítására kényszerült, amely nemcsak a kilencvenes években sorsként megélt léthelyzet megfogalmazására, hanem kifejezésére és láttatására is alkalmas. Az esszé lehet ennek a beszédmódnak a formája,mégpedig hagyományos, tehát az életrajz tapasztalatvilágára, az önvizsgálat és emlékezés élményköreire épülő változatában.
Végel számára a kilencvenes évek veszteségtörténetei a múlt kapuit nyitották meg. Az egykor volt értékek, a valamikor lázfakasztó eszmék és eszmények, a régebben még vállalt, mára kiüresedett és vállalhatatlanná vált remények, az illúziókká silányult várakozások számbavételét tekinti ebben a könyvben Végel morális és írói feladatának. Ehhez a feladathoz és vállalkozáshoz alakította ki a maga metaforákban gazdag, érzékletes képeket megformáló beszédmódját, amelyben nem a grammatikáé, hanem a közléskényszeré a főszerep. Ebből következően Végel távol tartja magától az absztrakciókat, a látványos elméleteket, a korszerűnek tűnő szóhasználatot. Mert leleplezni akar, néven nevezni a múltat egykor fenntartó és éltető hazugságokat, számvető gondolkodásra késztetni az emlékezetet. Az ilyen leleplezések felé az út a személyes irányából vezet. A megélt és átélt felől, a közvetlen tapasztalatok és élmények távlatából. Az otthon elvesztésének létezést veszélybe sodró tapasztalata éppen a leleplezés szándékának köszönve menekülhet meg az amúgy igencsak vonzó melankolikus nosztalgiázás veszélyétől.
Mi az, amit mindebből a kötet olvasója, a fordítást olvasó szerb olvasó észlelhet és megérthet?
A kilencvenes évek háborús történései, korábbi előítéleteket felerősítve, többek között kitermelték az idegentől, a másiktól, a másként, főként más nyelven beszélőktől való idegenkedést és távolságtartást.
Nemcsak virtuális határokat tettek valóságos (ország)határokká, hanem falakat is emeltek az ellenségnek vélt másikkal és idegennel szemben. A kisebbség, mássága folytán, mindig veszélyforrás volt a többség szemében. Ezt egy ideig, hangzatos és kevésbé hangzatos szólamokkal, leplezni lehetett. Ám amikor a többségi nép önmagát veszélyben érezte, mert éppen nemzeti kérdését tartotta nemcsak megoldatlannak, hanem fenyegetettnek is, gyanakvása kiterjedt minden különbözőre,
leginkább a különböző közvetlen szomszédra, nem a határon túlira, hanem a határon innenire, tehát a kisebbségire. A többség felfokozott türelmetlensége főként, bár nem kizárólag, a nemzeti kisebbségekre irányult, akiktől feltétlen lojalitást, kimondatlanul is lelkes hazafiságot várt el, és megkövetelte ennek szavakban és tettekben való nyomatékosítását is.
Végel László éppen erre, a kisebbségre erőszakszervezetek útján is kiosztott megalázó szerepre nemhogy nem vállalkozott, hanem minden formában el is utasította. Hiszen személyes tapasztalatokra támaszkodó, emlékidéző, és ezáltal leleplező kritikus beszédmódja éppen az idegent, a másságot, a különbözést elfogadni és megérteni nem képes többségre irányul, a hivatalos, a félhivatalos és a mindennapokat átitató gyűlöletbeszédre, a hazugságok forrásaira, az örökösen gyanakvó tekintetekre és számonkérésekre. Egyszer megkérdezték Végeltől, mit tart az év eseményének. Akkor azt válaszolta, hogy a berlini fal lebontását. A szimbolikus gesztuson is túlmutató reménykeltő jelentést vélt felfedezni a falrombolásban. Ugyanakkor közvetlen környezetében éppen ellenkező előjelű történéseket kellett megtapasztalnia, a mindennemű falak felhúzásának fegyvercsörtetéssel és fegyverhasználattal nyomatékosított eseményeit. A látóhatár leszűkült, a távlatok elhomályosodtak, a morális ítélet esélye elveszett. Ám éppen ezen tapasztalatok ellenére, a falat építők és a falakat körömszakadtáig őrzőkkel és felügyelőkkel szemben alakította ki Végel esszéisztikusan emlékező, sok helyütt elégikus, de mindig kritikus beszédmódját, azt a nyelvet, amely igazmondásában kíméletlen ugyan, de nem a moralizáló próféta nyelve. Azé az íróé, aki tudja, hogy a kor nem múlhat el szókimondás nélkül, a szó kimondásának pedig ára van, és ha valóban író, akkor ezt az árat meg kell fizetni.
Végel László otthontalanság esszéiben azt mondta ki, hogy nincs aza magas ár, amit a magára sokat adó értelmiségi és író nem fizetne meg a szókimondás személyes szabadságáért. A kérdés valóban az, mit lát meg a hazátlan kisebbségi fájdalmából és szenvedéstörténeteiből a többség, a többség még könyvet is olvasó értelmiségi elitje?
Nincs még recepciótörténete a szerb irodalmi életben Végel László esszékötetének, csak feltételezni lehet, hogy bár lesznek olvasói, mégis csend veszi majd körül, ha nem is vészjósló, de mindenképpen jól megtapasztalható (el)hallgatás. Mégpedig nem azért, mert valaki kintről, kívülről, az érdeklődő átutazó szemével tekintett a kilencvenes évek szerbiai értelmiségi és politikai történéseire, hanem közvetlenül és belülről, a résztvevő és átélő tekintetével. Ugyanazt látta és tapasztalta, amit a többség legtöbbje láthatott és tapasztalhatott, de mindent másként értelmezett, máshoz szólt hozzá, és másként ítélt. Van egy „másik Szerbia”, amely nem az eltérések és különbözések akár fegyveres eltüntetésére, hanem megértésére vállalkozik. Ez a „másik Szerbia” lehet Végel László könyvének olvasója.
Aki nemcsak azt ismerheti fel Végel szerb nyelven kiadott esszéiben,amit ő maga nem, vagy csak nagyon elvétve mondott, meg mond ki idegengyűlöletről és nacionalizmusról, ország- és értékvesztésről, dölyfös elzárkózásról és arrogáns provincializmusról, hanem azt is, hogy Végel László írói megszólalásának helyzete, a kisebbségi író és értelmiségi beszédszituációja bármennyire is veszélyeztetett igazmondásra és szókimondásra kivételesen alkalmas, mert nincs más választása az írónak, mint a múltra és jelenre egyformán irányuló számadás és leleplezés beszédmódja. Az otthontalan és hazátlan kisebbségi magyar író, aki ezenkívül még lokálpatrióta is, a nyelvben talál otthonra, az anyanyelvben, amit semmiképpen, semmilyen formában nem árulhat el. A fordítónak, Vickó Árpádnak éppen ezért volt nehéz feladata, hiszen egy olyan esszébeszédet kellett a csupán remélt szerb olvasó felé közvetítenie, amely nyelv a szerző számára léthelyzetéből következően utolsó mentsvár.
Bányai János: Egyre kevesebb talán. Forum könyvkiadó, Újvidék, 2003.