A-ból, -ből jelentésű latin elöljáróval (ex) ellátott latin terület (territorium) szó jelentése Végel László új könyvének címében (Exterritórium, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000) első olvasásra földrajzi vonatkozású ténymegállapítás, valamely elvesztett vagy „elveszejtett” (föld)terület helyzetének nevesítése, második olvasásra azonban jól láthatóvá válik a szó történelembe ágyazottsága, mert a földrajzi terület elvesztésével a történelemben honos hitek, remények, gyakran utópiák elvesztését is jelenti. 1999 tavaszán NATO-gépek bombázták a maradék Jugoszláviát, középületeket, katonai és ipari létesítményeket, utakat és hidakat romboltak le, nem ok nélkül, bár a magyarázatok bizonytalanságot leplezve szerteágazóak és ellentmondásosak. A hosszú éveken át üldözött, majd lakhelyétől is megfosztott, menekülésre kényszerített albán kisebbség védelmében szálltak fel a katonai szövetség gépei: bombái egy hosszú éveken át folytatott, több háborút, a szlovéniait, a horvátországit, a boszniait kirobbantó bűnös politika kezdeményezőit vették célba.
Egy semmivel sem igazolt, de gátlástalanul szított álmot, a sosem volt Nagy-Szerbia elviselhetetlen nacionalizmusba és sovinizmusba bódult illúzióját, mindazokat a térképrajzoló eszméket, amelyek a szerb nép üldözöttségének és menynyei származásának mítoszát hirdetve éveken át virultak, és nőttek égig. Virulásuknak a sosem látott méretű elszigetelődés és elszigeteltség sem árthatott meg. Egyáltalán nem különleges helyzet: miközben bombák hullottak az országra, ezen eszmék vígan élték világukat, és még azokban is gyökeret eresztettek, akik korábban, a bombázások előtt, ellenzéki nézőpontból erélyesen vagy kevésbé erélyesen bírálták.
Ezért azon sem kell csodálkozni, hogy az albánok lakta Kosovóról
való katonai és rendőri kivonulás után a kapitulációt jelentő kumanovói „békekötést” a romba dőlt ország örömmámorban élte meg . . . Ez azonban azt is jelenti, hogy a békekötéssel, majd az egyszemélyű, legfeljebb családi diktatúra jóval későbbi bukásával semmi sem fejeződött be, az albánok üldözése sem, ha nem Kosovón, akkor Dél-Szerbiában. De a későbbi kosovói történések is azt mutatják, a bombázások megszűnésével csak valami félbeszakadt. Vagy éppen megfordult. Ahol a vérbosszú és a fegyverviselés élő hagyomány, ott semmiképpen sem lehet a bosszú kihagyására számítani. Kosovón folytatódott az albánok és a szerbek kölcsönös gyűlölködése. Most viszont a szerbek menekülnek. Mint ahogyan a második nagy világégés után is csak félbehagyták a második Jugoszlávia „államalkotó” népei a kölcsönös öldöklést, amit az első adódó alkalommal, a Nagy-Szerbia tervezetének „akadémiai” kidolgozói kezdeményezésére, a kilencvenes évek elején nyomban folytattak. Ugyanott, ahol abbahagyták.
Mintha időközben nem telt volna el néhány viszonylag békés évtized. Mintha ez a néhány évtized nem teremtett volna egy-két reménykeltő történelmi és kulturális helyzetet, mégha az egypártrendszerű diktatúra árnyékában is.
Végel László ezt a történetet írta meg az Exterritóriumban. Bár jogos fenntartásai vannak az „irodalmi” (és nemcsak irodalmi) történetmondással szemben: „a történetet két dolog fogja össze: vagy az igazság, vagy a hazugság”, írja, majd később: „amint keresni kezdted az igazságot, menten beláttad: az írás nem vezet el hozzá. Az igazságnak nincs története”. De lehet-e megnyugtató, és egyedül érvényes igazságot keresni abban a történetben, amely nem az 1918-ban összetákolt (első) Jugoszláviával kezdődött. Akkor is csak folytatódtak a korábbról örökölt összeférhetetlenség történései; a szerbek akkor úgy tudták, a győztesnek kijáró hadisarcként kapták az országot, és évtizedekig jogos tulajdonosként viselkedtek. Közben meg nem vették észre, hogy mellettük ellenőrizetlenül nőttek fel más nemzeti igények országra és területekre, győzelemre és hatalomra. Nem szakadtak meg az ellenségeskedés, a gyűlölködés, az öldöklésbe vezető történet, akár a hazugság, akár az igazság történetének szálai. „A diktatúra mindig becsben tartotta a szép, kerek történeteket . . .”, írja Végel, és valóban, a mindent maga alá gyűrő nemzeti eszme mindenkit és mindenhol végső harcra buzdító „szép, kerek történeteket” gyártott, így aztán az ősöket, régtől fennálló jogokat, mennyei származást és isteni küldetést formázó történetek felizzításával könnyű volt megfújni a harci kürtöket.
Európának és a világnak nem volt füle erre a premodern (?) harmóniára, és hallatán addig csodálkozott, míg végül beindította a harci gépeket.
Hamarosan azonban visszarendelte a bombázókat, mert felismerte (ha felismerte), hogy ebben az ősidők óta tartó balkáni történetben – ahogy Végel mondja – „mellékszereplő” csupán, mert semminek sem vetett, nem is vethetett véget. A balkáni történet mindig újabb és újabb részletekkel folytatódik, és alig valakinek tűnik fel, hogy ez a folytatódás minden fantáziát nélkülöző ismétlődés csupán. Még csak nem is hamisítás, hanem vég nélküli újramondása ugyanazon változatlan történetnek.
Végel kilépett ebből a történetből. Kisebbségiként a délszláv népek évszázadok óta ismétlődő véres történetének elszenvedője, de nem
alakítója, és nem is részese. Holott regényeiben és elbeszéléseiben, tanulmányaiban és történeti meg politikai elemzéseiben nem múló jelentőségű kísérletet tett a balkáni, a délszláv múlt és a jelen, a történelem és a társadalom történéseinek megértésére. Nemes nyitottsággal megérteni akarta a történéseket, eközben ápolni és óvni azt a kulturális és polgári minimumot, a kritikai önismeret csíráját, ami ha kihajtott vagy kihajthatott volna, esetleg akadályt gördíthetett volna a századvégi évtized háborús menetelései elé. Végel persze jól tudja, hogy a megértéssel semmit sem lehet megakadályozni, főként nem a véres történéseket, mert a szó elnémul a fegyverek lármájában, a lélek és az elme önköreibe zárkózik. Olyan kérdésekbe botlik, hogy „lehet-e erkölcsi okokból háborút folytatni”, meg hogy lehet-e „erkölcsi okokból nem viselni háborút a háború ellen”?
Az Exterritórium tizennégy jelenetben elmondott napló: az 1999. évi bombázások három hónapja a napló kerettörténete. Nem folyamatosan írt diárium; a feljegyzett napok történései mind sorra korábbi történések irányába nyílnak meg, emlékek, elfelejtett, vagy lomtárba került eszmék és gondolatok, elhagyott vagy félbemaradt barátságok felé. Ezzel párhuzamosan kisebbségi (nagy)regénnyel is felérő családtörténet, az ősök, az apák és az anyák története.
Évtizedekig némaságba burkolt, de el nem feledett történetek megtorlásokról és kivégzésekről, áldozatokról és gyilkosokról. Kigyógyíthatatlan sebek, örökre emlékezetbe vésett gondok és sorsok egy-egy váratlanul felbukkanó szóban, emlékképben, valamely történet részletében. A háborús kerettörténetbe ágyazott kisebbségi és családtörténet önvizsgálat is egyúttal, mert a jelen, a bombatámadást jelző vijjogás, a rendszertelen közlekedés, a sorozatos színeváltozások, a kényszerű vendégeskedéssel álcázott rejtőzködés lehangoló eseményei, a hírek és álhírek minden mennyiségben, az emberi gyarlóság sok-sok példája múltidézés is, töredékes önéletrajz hátterében volt országgal, régi utakkal, megszűnt távlatokkal és távolságokkal. Egy nyitott, a megértés szándékával irányított szellem magára maradásának, a kertes ház pázsitjára szorulásának, bekerítésének gondba ejtő története Végel László könyve. Az előzmények és a jelen számbavételével a befejezést írta meg. Drámai befejezés, mert a bombázások megszűntével az évszázadok mélyéből rendre feltörő véres indulatok és céltalan szenvedélyek történetszálai nem szakadtak meg, mozgatóeszméi még csak nem is rejtőztek el; folytatódnak, mintha abba sem maradtak volna, színük és természetük mit sem változott. Végel tehát csak a maga részéről fejezte be a történetet, amikor földre szálltak a bombázók. A történelem tovább mondja a megkezdett történetet, és senki sem tudja, hol áll meg.
Az Exterritórium alcíme szerint „ezredvégi jelenetek” sorozatából
épül fel, összesen tizennégy jelenetből. A „jelenetek” napló- és regényfejezeteknek, emlékirat és dokumentumgyűjtemény részleteinek vehetők, de közben politikai röpiratok és szatírák, pamfletek és korrajztöredékek is lehetnek. Vagy esszék, közérzeti és önismereti elemzések.
A könyv műfaji eldöntetlensége Végel gondolkodásának és írói gyakorlatának meghatározó, egyben megkülönböztető jegye. A műfaji ambivalencia arról is szól, hogy a könyv valóságháttere állandó mozgásban van, ellentmondásokkal és veszélyekkel terhes. Meg sürgető is az ilyen köztes műfaj: gyorsan el kell mondani azt, ami ma mondható, mert holnap vagy azután már talán nem lesz mondható. A szavak is menekülnek az Exterritóriumban írt jelenetekből, legjobb ezért leírni, amíg írható, mert lehet, holnapra csak a szavak utáni vágyakozás marad meg. Végel prózaírásának műfaji sokrétűsége a látszólag közvetlen megszólalás lehetősége is. Csakhogy a közvetlen megszólalás gyakran a partikularitás és a banális azonosulás veszedelmeit hordozza. Ennek elkerülése, vagyis a túlzott közvetlenségtől való távoltartás végett írta Végel legújabb prózakötetét a második személyű önmegszólítás grammatikai formulájában. Narrációját ez a nyelvi alakzat visszatartja a tartalmi csapongásoktól, ugyanakkor azonban összefűzhetővé teszi a műfaji sokrétűséget, az egymástól eltávolodó és egymásnak ellentmondó formákat, az elbeszélést és az esszét, a memoárt és a regényt. A köztes beszéd és a köztes forma nyelvi (retorikai és stilisztikai) formulája az önmegszólító beszédmód, de egyben a következetes önvizsgálat alakja is.
A tizenkettedik jelenet végén a második személyben megszólított
elbeszélő a bombatámadások valamelyik szünetében „kapucínert” ízlelget, és „hideg ásványvizet” kortyolgat, és arra gondol, hogy „pontosan ezt az érzést szólongattad az Egy makró emlékiratainak utolsó oldalain is, amikor a főszereplő arról töprengett, hogy az ember akkor boldog, ha egy fenyveserdő melletti teraszon, fehér abrosszal letakart asztal mellett a legújabb divat szerint öltözködve, jégbe hűtött méregpiros camparit iszik”. Majd hozzáteszi, a makró ítélete „elhamarkodott volt, s éppen ezért be kellett teljesülnie. Túl vagy mindenen, boldog lehetsz végre”.
A Peremvidéki élet városesszéi, a Hatvannyolc című hosszú tanulmány, az ambivalens műfajú Exterritórium erről a kétes értékű és bizonytalan kimenetelű boldogságról szól, ami a „túl vagy mindenen” megtapasztalása után következik. Ennél tisztábban aligha lehet szólni a fájdalomról.
Bányai János: Egyre kevesebb talán. Forum könyvkiadó, Újvidék, 2003.