Baljós jelzés

2012. október

Egy sikertörténetről

Késő éjszaka érkezem haza Szabadkáról, a Napló-kör interaktív beszélgetéséről, melyet, immár hagyományosan, ismét a Bódis cukrászdában tartottunk. Fárasztó utazás oda-vissza. Főképp amiatt vállalkozom az alkalmi találkozásokra, hogy hozzájáruljak egy felettébb hasznos kezdeményezéshez. Alakuljanak, jöjjenek létre újabbnál-újabb, rövidebb vagy hosszabb életű társulások, szülessenek meg a szabadság kis körei, mint ahogy Bibó írta, melyek az új közösségformáló párbeszéd hordozói lehetnének. Nem hiszem ugyanis, hogy a párbeszédet felülről lehetne létrehozni, ez a közösség lelkében születik meg, ellenkező esetben mesterkélt, felülről irányított rituálé marad. A közösségformáló párbeszédre pedig felettébb szükség van/lenne, hiszen a vajdasági magyarság a kilencvenes években nehéz időszakot élt át, következményei – mint ahogy az ehhez hasonló esetekről a pszichológusok állítják – csak évtizedek múlva jelentkeznek. Sokszor a második nemzedéknél. Attól félek, hogy a közösség teherbíró képessége erősen meggyengült. Elvált egymástól az emberi sors és a politikai etosz. A kisebbségi politikusok rendre fogadják az anyaországi politikusokat, értekeznek, aztán nagy egyetértésben sajtókonferencián nyilatkoznak, széles mosoly, kézfogás, megveregetik egymás vállát…. Ez így rendben is lenne, ellenben az élet valahol máshol zajlik, illetve máshol dől el. Aztán, a kisebbségi politikusok tanácskoznak a szerbiai tisztségviselőkkel, valamiféle egyezségre jutnak, elégedetten mosolyognak a sajtófotókon, kézfogás…. Viszont a hétköznapok embere újra csak arra döbben rá, hogy az élet mégiscsak valahol máshol zajlik. Valahol a munka világában, a munkanélküliségben, az árrobbanásban, a kultúrára való jog megrövidítésében, a mélyszegénységben, az elvándorlásban. Attól tartok, megszűntek a közös terek! Nincs hely, alkalom, lehetőség, ahol a polgár elmondhatná, ami fáj. Az az érzésem, hogy csak pártterek, pártérdekek maradtak. Találóan fogalmazott Tolnai Ottó, amikor a következőket mondta: a pártok diktatúráját éljük. Eközben úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Lelki szemeim előtt különös jelenet sejlik: a romosodó házikó valamikori tisztaszobájában pezsgőt szolgálnak fel, a hölgyek kisestélyiben, az urak sötétkék öltönyben flangálnak, amint a követségi fogadásokon szokás. Sorjáznak a pohárköszöntők, koccintáskor szépen cseng a kristálypohár, miközben senki sem mondja ki, hogy az utca házai lassanként kiürülnek, megroggyannak, mert nincs, aki gondját viselje. Sőt hamarosan az utca is kihalt lesz! Nem véletlenül kísért ez a jelenet, hisz vajdasági barangolásaim során gyakorta találkozom az ablakokban elhelyezett cetlivel: „Ez a ház eladó”. Könyörtelenül követ az élethelyzet. Ez a jelenet jutott eszembe, amikor néhány esztendővel ezelőtt egy zentai tanácskozáson a Deák Ferenc-i példáról, az új összefogásról beszéltem, amelynek a kerete a kiegyezés, a kölcsönös megértés, melynek következtében a vajdasági magyarok kétharmada választja meg a Magyar Nemzeti Tanácsot. Nem így történt, és ez senkit sem ejtett gondba. Az örök funkcionáriusok verték a vasat: elég, ha ötvenezren szavaznak ránk – hirdették. Aztán meglett az eredmény! Soha még nem kapott ilyen kevés szavazatot a kisebbségi párt, mint a legutóbbi parlamenti választásokon. Kinek fáj ez? A nomenklatúra inkább pártokban gondolkodik, nem a közösség egészében. Ettől kezdve, nem érdekelnek a pártok. Ezt erősítették meg az interaktív beszélgetésről szóló sajtóbeszámolók. A VMSZ-média úgy próbálta beállítani, mintha a VMSZ-bírálatáról lett volna szó. Noha, szó sincs róla! Véleményem szerint, teljesen mindegy, hogy a VMSz a demokratákkal vagy pedig a haladókkal köt új szövetséget, hisz ez már aligha hat ki a vajdasági magyarok hétköznapi életére. Amennyiben az utóbbi párt ölelését válasszák, akkor legfeljebb a szendvicsekről szóló emlékek ébrednek fel a magyarságban, amiért, mindeddig még senki sem kért bocsánatot. Minthogy a vajdasági magyaroknak tudomásul kell venniük azt is, hogy nem sietünk az Európai Unióba. Különben is, a pártot érintő megjegyzések enyhének bizonyultak ahhoz képest, amit a 240 000 magyar választópolgár kinyilvánított. A számok magukért beszélnek és ehhez nincs mit hozzáfűzni! Viszont, volt egy rendkívül fontos esemény a Napló-kör nyilvános kerekasztal-beszélgetésén: a résztvevők egyhangúan kinyilatkoztatták, hogy a vajdasági szellemi életben színre lépett egy igen tehetséges, fiatal nemzedék. Gerold és Tolnai is erről beszélt. Jómagam is vallom, hogy ez az elmúlt évek legnagyobb vajdasági magyar sikertörténete. Kezdődött a színházakban, majd folytatódott az irodalomban és érződik a fiatal újságírók teljesítményén. Erre büszke lehet a vajdasági magyarság, állítottam. Ellenben nem csak méltóságról, tartásról van szó, hanem a közösségi önbizalom visszatéréséről is. A történet arra figyelmeztet, hogy ez a kisebbségi közösség az élet minden területén eredményes lehetne. Hány kiváló orvosprofesszorról, mérnökről, nagyszerűen gazdálkodó földművesről, a szakmáját sikeresen művelő mesteremberről kellene szólni?! Engem nem a pártok, hanem ezek az emberek érdekelnek. Az írók, a művészek mellett, legyenek ők is példaképek. Vannak íróink, akiknek a könyvei az európai könyvesboltok kirakataiba kerülnek, vannak nyomdászaink, akik az európai piacon érvényesülnek. Nem vagyunk az utolsók! Elegendő csak böngészni a világhálón, és meggyőződhetünk, hogy a vajdasági magyar írók és színházak meg azok munkatársai öregbítették/öregbítik a vajdasági magyarság szellemi tekintélyét. Kiderült, amit szellemi nagyjaink az egész magyarság vonatkozásában megállapítottak, mármint, hogy a magyar kultúra sikeresebb, mint a magyar politika. Ez a kisebbségre is vonatkozik. Elegendő csak a baljós 20 századra pillantani: a politikai vereségeket felülírták a kulturális értékek.

Amiről a kormánytagok hallgatnak

Tomislav Nikolić államelnök egy amerikai lapnak adott nyilatkozatában árnyalta azt, amit a Szerb Haladók Párt tisztújító közgyűlésén mondott. Szerbiában, az Európai Unióhoz való csatlakozás, mégiscsak prioritást élvez. Egyre nehezebb értelmezni az éppen aktuális szerb kormány politikáját. Végül is egyetlen paraméter marad: mennyiben tud szembeszállni a sunyin hömpölygő populizmussal és a szívós nacionalizmussal. A többi csak retorika. Azt várom, hogy a szerbiai kormánytagok erről is véleményt mondanak. Arról nem is szólva, hogy az Európai Uniós csatlakozási szándékot, az alkotmányváltoztatás bizonyítaná a leginkább. Tallózok a hírek között. Ivica Dačić kormányfő és belügyminiszter visszavonulót fúj a szélsőjobb előtt. Biztonsági okokra hivatkozva nem engedélyezheti a melegfelvonulást. Nahát, tavaly is biztonsági okokra hivatkozott, amikor betiltotta. Talán nem is a melegfelvonulásról van szó, hanem ennél sokkal többről. Szerintem, nagy valószínűséggel „ismeretlen csoportok” zsarolhatják az államot, hisz a hatalom egy év alatt sem tudta felderíteni azoknak a csoportoknak a kilétét, akik Belgrádban emberáldozatot (is) követelő felfordulást idézhetnek elő. Egyébként, a biztonsági helyzet változatlan, pontosabban kielégítő – mondják az illetékesek.

A századforduló nagy humanistája

Elhunyt Vojin Dimitrijević jogászprofesszor, kimagasló értelmiségi, tekintélyes emberjogi harcos. Személyében tragikus, nem utolsó sorban vértől pettyes századfordulónk, egyik legnagyobb humanistáját veszítettük el. A sors úgy hozta, hogy június 24-én, ő tartotta a laudációt az idei Konstantin Obradović díj átadásakor, ami az első olyan elismerés, amit nem irodalmi munkásságomért kaptam, hanem az emberi jogok kultúrájának fejlesztéséért tágabb hazámban, Európában. A három hónappal ezelőtti ünnepség előtt, a belgrádi Aero klub dísztermében beszélgettünk. A német nyelven megjelent Sühne c. könyvemet idézte, ami három hónappal azelőtt, a lipcsei könyvvásárra jelent meg. Aztán lassan érkeztek a meghívottak, a jó barátok, a „harcostársak”. A laudáció szövege magyarul is megjelent a budapesti Élet és Irodalomban. Vajdaságban nem látott napvilágot. A temetésről érdeklődöm, miközben arra gondolok, hogy utolsó hónapjaiban azt kellett megérnie, hogy utolsó reményfoszlányait is sárba tapossák. És milyen furcsa!? Vojin Dimitrijević éppen október 5-én távozott az élők sorából. Baljós jelzés.

Családi Kör, 2012. 10. 11