Baljós jelek
2011. december
Európa, vigyázz!
Több újvidéki értelmiségi barátomat érdekli Márai Sándor, miután az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Napján elhangzott előadásomban írót párhuzamba állítottam Thomas Mannal. „Márai Sándor 1947-ben rémülten kiáltott fel. Elrabolták Európát, írta és attól félt, hogy senki sem hisz többé az európai küldetésben, mint Kolumbusz, Michelangelo, Goethe, Planck vagy Einstein. A földrésznek nincs közös ihlete többé, irta. A berlini fal ledöntése után mintha újra megtaláltuk volna a közös ihletet, de napjainkban kiderült, hogy foszladozik. A mindinkább kulturális válságba torkoló gazdasági válság, a globalizmustól való félelem fölébresztette azokat a vad erőket, amelyek visszavonulni látszottak. Ő ezt a közös világot féltette. Egy másik nagy európai író, Thomas Mann gondolataira utalnék, aki a harmincas évek második felében erélyesen figyelmeztetett: Európa, vigyázz! Arra intett, hogy harciasabban kell kiállnunk az olyan hagyományos értékek mellett, mint a humanitás, a felvilágosodás, az észbe vetett hit, a kultúrák találkozása. Ő is a közös világot védelmezte. Ma úgy látom, hogy a harmincas évekre emlékeztető, baljós deja vu játszódik le körülöttünk, amikor újra időszerű a Thoman Mann-i jelszó: Európa, vigyázz!” Barátaimnak először Márai naplójegyzeteit javaslom, olvasásra, melyeknek egy része megjelent szerbül is. Úgy látszik, még kaphatók e könyvek, már pár nap múlva néhányan felhívnak és megköszönik, hogy felfedeztek egy nagy európai magyar írót.
Új múltkép
Nem tartózkodtam Újvidéken, úgyhogy csak hallomásból tudom, hogy Ranko Končar és Mita Boarov Doronjski-monográfiájának bemutatóján több mint 300 ember jelent meg. A szemtanúk szerint a közönség nagy része fiatalokból tevődött össze, olyanokból, akik még meg sem születtek, amikor Stevan Doronjski volt a Vajdaság legfontosabb pártállami politikusa. Ugyanezt tapasztaltam a minap az újvidéki Sonja Manojlović Kulturális Központban, ahol Mirko Čanadanović könyvének (Odgovori – političke sukobice) bemutatójára került sor. A nagyterem tömve volt, több mint háromszázan jelentek meg, s rengeteg fiatalt láttam. A szervezők nem győzték az irodákból hordani a pótszékeket, de így is sokan álltak a fal mellett állva követték az eseményeket. Čanadanović volt a hatvanas évek végen és a hetvenes évek elején az első számú vajdasági pártállami funkcionárius, aki az „antiliberális forradalom” (1971) idején bukott ki a hatalomból. A közönség óriása többsége abban az időben még meg sem született, vagy pedig tizenévesen élte át azt a korszakot. Tisztában vagyok azzal, hogy ma az embereket főleg azok a személyek érdeklik, akik a hatalom képviselői voltak vagy ma is azok. Érthető, hiszen sorsukat, családjuk sorsát a politika határozta meg és ez idő szerint ez határozza meg ma is. Azt azonban nem merném állítani, hogy az embereket csupán a politikai rokonszenv vonzza, hiszen Doronjski és Čanadanović, éppen a hetvenes évek elején, egymással szemben álltak. Bizonyára másról van szó. Felnőtt egy nemzedék, amely valamivel többet szeretne tudni a múltról, mint amennyit a jelenlegi uralkodó sematikus, fekete-fehér közbeszéd rájuk tukmál. Ezt a közbeszédet inkább a szitkozódás, a verőlegények handabandázása jellemzi, mint az elmélyült eszmetörténeti elemzés. Elege van azokból a Tito-apologétákból, akik utólag a rendszer mártírjainak tüntetik fel magukat, holott abban az időszakban jelentős pártállami funkciókat töltöttek be. Elege van azokból az egyetemi tanárokból, akik üldözöttnek nevezik magukat, holott a pártállami időszakban komótosan haladtak előre az egyetemi ranglétrán. Elege van a politikai színjátékból! Elege van a hamis prófétákból. Felnőtt egy nemzedék, amely a jelenlegi állapotokra is kritikusan tekint, s elégedetlen az „új nomenklatúrával” is. Kiderül a régi igazság, csak az tudja kritikusan értelmezni a múltat, aki a jelenre is kritikusan tekint, s nem tartozik sem az egyik, sem a másik hatalmi góc híres-nevezetes holdudvarába se. A fiatalok kezdik keresni az elvesztett múltat. Meghallgatják a tanúkat, keresik a hiteles dokumentumokat. Számtalan mozaikkockából kívánják összeállítani a múlt képét. Erre az árnyalt, tárgyilagos új múltképre van legnagyobb szükség!
Bácskai Szizüphosz
A pazovai irodalmi estről hazajövet Ivan Negrišorac feltette a kérdést. Mit gondolok Podolszki Józsefről (1946-1986)? Költészeti antológiát készít, s találkozott a verseivel. Nagy, pazarló tehetség volt, válaszolom és közben a hetvenes évek elejére gondoltam. Közös albérletben laktam Podolszkival, Vajda Gáborral az akkori még Október 23-nak nevezett újvidéki sugárúton. Vajda Gábor elutasította a közéleti elkötelezettséget, a kisebbségi kérdésekről hallani sem akart, a tiszta tudományt védte, vele ellentétben. Podolszki ízig-vérig elkötelezett értelmiségi volt, ritkán irt verset, de keményen fogalmazott. Az albérleti lakásban nagy vita folyt köztük, annak ellenére, hogy barátok, évfolyamtársak voltak. Békítgettem őket. Podolszki fiatalon elhunyt, és talán a barátság mágikus erejének hatására Vajda lépett volna a helyére. Csakhogy röviddel Podolszkí halála után más helyzetbe kerültünk. Ő mindig az uralkodó nézetekkel vitatkozott, ám a kilencvenes években egy egykori monolit hatalom kis monolit hatalmi központokká alakult át és új legitimációs alapokat biztosított magának. A nagy király helyett kiskirályok basáskodnak. Nem az egypártrendszerben élünk, hanem az egypártrendszer logikájával élő többpártrendszerben. Utoljára halála előtt két nappal találkoztam vele a Kamenicai Intézetben. (Most már meg sem tudom számolni, hány barátomtól vettem ott búcsút.) Tudtam gyógyíthatatlan betegségéről, bizonyára ő is tisztában volt vele, de egy szót sem ejtett róla, hanem terveit ecsetelte. Az egész vajdasági magyar világ kétszínűsége ellen kívánt fellázadni. Egyszer s mindenkorra le akarta leplezni. Terveivel szizüphoszi harcot vívott a halál ellen.
Győzelem vagy kudarc? Majd kiderül!
A vajdasági magyarok körében továbbra is folyik a vita a vagyon-visszaszármaztatási és a rehabilitációs törvényről. A pártsajtó elégedett, az internetre száműzött szervezetek, pártok és személyek elégedetlenek. A Magyar Remény Mozgalom egyenesen a „legfényesebb magyar kurdarcnak” nevezi a történteket. Az MTI nyilvánosságra hozta Pásztor István, pártelnök és Matuska Márton, a magyarellenes atrocitások első kutatója közötti véleményeltéréseket. Matuska súlyos kifogásokat tesz. Kinek higgyen a polgár? A politikusnak vagy annak a kutatónak, aki életéből húsz évet szentelt ennek a kérdésnek? A legjobb lett volna, ha a pártok, a szakmabeliek a kisebbségi közszolgálati médiumokban egymással folytatattak volna nyílt, baráti, egyenrangú eszmecserét. Szemtől-szembe, nyílt kártyákkal, nem csak nyilatkozatokkal. Ez a demokrácia minimuma, aminek köszönve a kisebbségi magyar polgár mérlegelhetné az érveket és az ellenérveket. Mert mégis a polgár a legfontosabb. Most tehát nem marad más lehetőség, minthogy a polgárok indítsák el a rehabilitációs eljárást, fogadjanak ügyvédeket, próbálják megszerezni a felmentő ítéletekhez szükséges bizonyítékokat. Ez a törvény legérzékenyebb, végeredményt meghatározó tényezője. Nem reprezentatív, de indikatív az egyik magyarországi honlap felmérése, miszerint a vajdasági magyaroknak csupán 7,20 százaléka hiszi, hogy a rehabilitációs törvénytervezet kijavítja a kárpótlási törvény hibáit. 63, 2 százaléka szerint nem, 28.9 százaléka pedig részleges sikerről beszél. Az lenne a legrosszabb, ha a polgárok elbátortalanodnának a felmerülő akadályok előtt és nem kérnék a rehabilitációt. Ez esetben a hatalom úgy is értelmezheti, hogy elismerik a bűnöket. Akkor pedig kárba vész a helytörténészek, a kutatók szorgos munkája, vagyis csendben lekerül a napirendről az 1944/45-ös atrocitások ügye. És attól tartok, hogy a legfontosabb, a parlamenti deklaráció is elmarad.
Miféle zűrzavar vár ránk?
Ezt a pénteket, december 11.-ét történelmi jelentőségűnek nevezte a szerbiai sajtó, mert ezen a napon dőlt el, hogy Szerbia kiérdemli-e az uniós tagjelölt státust. Bevallom, azok közé tartozom, akik szerették volna, ha felgyorsulna Szerbia uniós felzárkózása, ám közben kétségbeesetten hallgattam a koszovói barikádokról szóló hírt. E kettő nem megy együtt, tehát nem ért váratlanul a további prolongálás. Az ellenzék és a magyar kisebbségi politikusok a rendkívüli választások mellett törnek lándzsát. Logikus, de mi változik ezzel? Számos rendkívüli választás volt, a politikusok újra meg újra elosztották maguk között a hatalmat, de a társadalmi tudat nem változott. Miközben a televíziót néztem, gondolataim elkalandoztak, vajon miféle zűrzavar vár még ránk? Tadić államelnök nacionalista ingoványt emleget. Még ennél is rosszabb lehet.
Nacionalizmus kontra demokrácia
Az emberi jogok napja. A nyolcvanas évek végén szubverzív, az ember méltóságát védelmező fogalom volt Kelet-Közép-Európában. Ma sunyi módon hallgatunk róla. Az ember megalázása tovább tart, csak ravaszabb, közvetettebb, mint egykor. Bekövetkezett az, amitől Bibó István óvta Kelet-Közép-Európát: a nacionalizmus ellentétbe került a demokráciával.
Családi Kör, 2011. december 15.