Babérkoszorúk a sivatagban
2011. november
Zűrzavarban
Hihetetlennek tűnik, de való, hogy jóval a választások előtt elkezdődött a választási kampány. A Pescanik honlapján egy Corax karikatúra: a terepszínű egyenruhás katona gépfegyverrel rohan a választási urnára. Az ország dühös Az apák felháborodnak, a gyerekeik az iskolában késelik egymást. Egyik része azért dühös, mert a jelenlegi kormány túl puha politikát folytat Koszovó ügyében, a másik része pedig azért, mert túl puhán politizál az EU-csatlakozás kérdésében. Most már egészen világos, hogy a választások Koszovóról fognak szólni, a gazdaság pedig háttérbe szorul, illetve marad a puszta ígérgetés szintjén, anélkül, hogy bárki is vázolná a válságból kivezető utat. Az éhező plebset nacionalizmussal kárpótolják. Vannak pártok, akik már nacionalizmus-szegénykonyhát nyitnának. A politikusok egyre inkább rátenyerelnek a médiumokra, abban bízva, hogy azok nyerik meg helyettük a választásokat. Tanultak Milosevictől! Közben méricskélik az esélyeket, titokban összekacsintanak a lehetséges koalíciós partnerekkel. A magyar kisebbségi pártok „stratégiája” zűrzavaros. A VMSz-nek hevesen udvarol a kemény koszovói vonalat hirdető Szerb Haladók Pártja. Ők tudják, hogy miért. A magyar kisebbségben tanácstalanság. A négy évvel ezelőtt sikerrel biztató Magyar Koalíció létrejötte erősen kétséges. MI történik, ha ez végleges kudarcra lesz ítélve? Az sem biztos, hogy két oszlopban sorakoznak-e fel a magyar pártok. Az egyik oldalon a VMSZ, a másikon a többi négy, amelynek a közös nevezője, a nemzeti érdek előtérbe helyezése. Ez a szál köti össze őket, de kérdés, hogy (nevezzük így) a Magyar Nemzeti Koalíció létrejöttére van-e elegendő anyagi fedezet, hiszen ezek a pártok olyan szegények, mint a templom egere. Azt pedig mindenki tudja, hogy a választási kampány temérdek pénzt igényel. Négy évvel ezelőtt láttam az egyik „kis” párt aktivistáját, amint a villanykaróra kapaszkodva ragasztotta fel pártjának komputerrel készített szerény szórólapját, a közeli sarkon pedig drága óriásplakát a vetélytársa csodáját ígérte. Közben elképesztő médiatámogatást élvezett, a szegényeket viszont még a média is elkerülte. Úgy látszik, Dávid csak a Bibliában győzi le Góliátot, a választásokon a gazdag pártok teperik le a szegény pártokat. De nem csak a pártokkal van így. A választásokon is a gazdagok leteperik a szegényeket. Körünkben tehát még az sem világos, mi lenne a legjobb döntés, hiszen arról sincs felmérés, hogy mely esetben szóródnak jobban szét a magyar választópolgárok szavazatai. Legjobb megoldás lenne a Magyar Koalíció feltámasztása, de mi legyen, ha ennek nincs esélye? Akkor mi okoz nagyobb szétszóródást? A két oszlop indulása minden bizonnyal megosztást hozna létre, ha viszont csak egy párt indul, akkor feltételezhető, hogy az elégedetlenkedők távol maradnak az urnáktól, vagy pedig a többségi pártokra szavaznak. Időben kellene mérlegelni és cselekedni. Eső után késő a köpenyeg, hiába „janicsározik” a politikai elit. A szavak durvák, a számok kegyetlenek és arról szólnak, hogy egyre inkább zsugorodik a magyar pártokra szavazó kisebbségi polgárok száma.
Elhasznált nemzedék?
Nehéz ma fiatal vajdmagyar értelmiséginek és írónak lenni, és – a magyar irodalom hagyományaihoz híven – nyitott szemmel járni. A cenzúra egyre keményebb, a fiatalokat az internetre száműzték. Néha az „olvasók írják” nevű rovatba, de legtöbbször a Facebookra. Úgy olvasom őket, mint a távoli világháló titokzatos üzenetét. De akkor is beszédesek, amikor hallgatnak a közügyekről, mert mint Babits írta egyik hallhatatlan versében: „Van némaság, mely messze hallik…” Ahol csak bólogatni lehet, ott a hallgatás is hősies. Sanyarú évek várnak ránk/rájuk. Csalódás, lemondás, a demagógok hatalma. Csak a könyvek vallanak valami másról. Gondolok, például, Nagy Abonyi Árpád Budapest, retúr regényére. „Egyszeriben öregnek, fáradtnak, és elhasználtnak érzem magam, s ez megrémített”, mondja regényének hőse hazajövet a vajdmagyar világba. Aaron Blumm úgy dacol, hogy kis dolgokkal bástyázza körül magát (Biciklizéseink Török Zolival), mert látja, hogy a nagy szavak hiteltelenek lettek. De közben sejti, hogy egyszer neki is szembe kell nézni a sivataggal. Danyi Zoltán prózája felvillantja azokat a villámokat, amelyek a fejünk felett cikáznak. A született ellenállóként nézz farkasszemet a sivataggal, amelybe beletántorogtunk. Terék Anna elfojtott jajszavát hallom a sivatagból. „Nekem már mindegy, nemzetileg hova sorolnak,/ pedig jó lenne valahol/ valóban külföldinek lenni.” A sorok rímelnek, egy nemzedék nem akar elhasznált nemzedék lenni. Pedig, ahogy látom, erre megy a Nagy Politikai Játék. Legyen elhasznált, meneküljön a világhálóra, bólogasson, vagy bújjon meg a sarokba.
József Attila
Budapesten tart a vita József Attila szobrának áthelyezéséről, én pedig Újvidéken a szobám ablakából kitekintek a az alkonyati bácskai ködvilágba, majd előveszem a Cserépfalvi kiadásában megjelent zöld fedelű könyvet, a József Attila Összes Verseit, amelyet Bálint György rendezett sajtó alá. Nagyon boldog voltam, amikor a hatvanas évek az egyik budai antikváriumban végén ráakadtam. Könyvtáramban vannak újabb, jobb és teljesebb kiadások is, de én önkéntelenül is, mindig ezt veszem a kezembe. Engem nem is annyira a szobor áthelyezése zavar, hanem az a szellemiség, amely József Attilát felejtésre ítélte. A szoboráthelyezés csak következmény. Milyen fájdalmas éppen most olvasni a költő nagy versét, amelynek a címe: „Íme, hát megleltem hazámat”.
Tépdesik a babérkoszorúkat
Úgy tűnik, a szerbiai parlament elfogadja a rehabilitációs törvényjavaslatot, de olyképpen, hogy a kollektív bűnösség elvét érvényesítő vagyon-visszaszármaztatási törvény továbbra is életben marad. Kacifántos helyzet született, bár nem zárom ki, hogy a jogászok feltalálják magukat a paragrafusok labirintusában. A rehabilitációs törvény, olvasom a kisebbségi pártlapokban, helyrehozza a rehabilitációs törvény hibáit. Ha ez a bájos megnyugtatás tényleg helytálló, akkor teljességgel érthetetlen, hogy miért kellett előzőleg a restitúciós törvényt meghozni. Bizonyára azért, mert a politika útjai is labirintuson keresztül vezetnek – valahová. Ki tudja hová? Egy azonban biztos, az új törvényjavaslat megszületését Magyarország erélyes közbeszólassa, eredményezte, a magyar kormány ugyanis kijelentette, hogy amennyiben ez nem változik meg, Magyarország kénytelen lesz nemet mondani Szerbia tagjelölti státusáról folyó vitában. Ezek után született meg a Tadic-Pásztor alku, s ez után a magyar kormány közzétette, hogy eláll a vétójogtól amennyiben a vajdasági magyar politikai elit jónak találja az alkut. És ahogy a pártsajtóban olvasom: jónak tartja. Az elit elégedett, de nem tudom, hogy elégedett-e a kisebbségi közösség. Igaz, a négy másik kisebbségi párt és több civilszervezet elégedetlen, de ezt senki sem veszi figyelembe. Hogy milyen lesz a végkifejlet, illetve, hogy milyen lesz törvények alkalmazása, azt a következő hónapokban a magyar választópolgárok sejteni fogják. Tavaszra, igen, tavaszra. Rehabilitációs törvény eddig is létezett és tudtommal, néhányan pert is nyertek, és megannyi még folyamatban van. Számos ismerősömet biztattam, hogy indítsák meg a pert, nem a vagyon-visszaszármaztatás, hanem az erkölcsi elégtétel miatt. Most érkeznek hozzám a visszajelzések, ismerőseim gondba estek, attól tartanak, hogy olyan bonyolult procedúra várja őket, amelyre nincs lelkierejük – de pénzük se. Nem tudok mit válaszolni, erre legalább a gyakorló ügyvédek képesek. Nagy kár, hogy a Magyar Nemzeti Tanács nem rendezett közvitát a kérdésről, amelyre meghívta volna a gyakorló ügyvédeket. Ők tudják legjobban, hogy milyen meglepetések várják a kisebbségi polgárokat. Pár év múlva kiderül, hogy sikeres volt-e az alku, vagy nem. Éppen ezért abszurd a helyi politikusok harca a babérkoszorúkért, hiszen a jelenlegi helyzetben csak egy dolog biztos, ez érdemek a magyar kormánynak tudhatók be, a többit, az alku minőségét, majd a polgárok döntik el. Viszont nagy hiba volt, hogy a koalíciós egyezkedés után a magyar politikusok nem követelték, hogy a parlament tegyen nyilatkozatot a 44-es atrocitásokról. Sajnos, e téren félelmetesen nagy késésben vagyunk. Pedig ez nélkülözhetetlen, hiszen alapjában befolyásolná a rehabilitációs pereket is.
Éber és alvó városok
Ezekben a hetekben néhány kollegámmal megfordultam néhány vajdasági városban. Nagy Nagybecskereken, Sremska Mitrovicán (népszámlálási adatok szerint vagy 5500 magyar él ott), a legnagyobb meglepetésemre mindenütt telt ház fogadott bennünket és igen élénk érdeklődésű fiatalokkal találkoztunk. Egy fiatal szociológus elmagyarázta, hogy a vajdasági városok egyik részében hihetetlenül mozgalmas kulturális élet zajlik, más városok pedig „elalszanak”. Miért? Erre nincs magyarázat.
Családi Kör, 2011. december 1.