Az újvidéki főpróba után…

2013. április

A polgármester célkitűzései

Temesvári hosszú hétvége. A bánságban kifejezetten érződik, hogy Románia hat éve EU tagország.. Tizenkét évvel ezelőtt jártam utoljára a megyeszékhelyen, bizony sok minden megváltozott. Többnemzetiségű város volt is maradt is. A lakosság nemzetiségi összetételét tekintve a románok mellett a legnépesebb a magyar közösség, majd a németek és a szerbek következnek. A sétálóutcán bábeli zűrzavar. A városlakók nemzetiségi összetételét gyarapítják a szlovákok, a bolgárok és az ukránok is, sőt, az utóbbi időben gazdasági megfontolásból, mind több olasz meg görög telepszik itt meg. Tapasztalom, hogy lényegesen nagyobb számú elégedett, vidám, mosolygós ember él itt, mint Újvidéken. Német, magyar és természetesen román színháza van. Most éppen a német nyelvű ifjúsági színházak nemzetközi fesztiválját hirdetik a plakátok. A helyi bolgárok kulturális központja a város szívében kapott helyet és nem a periférián. Serényen tevékenykedik az olasz és a francia kulturális központ is. A valamikori gazdag polgári réteg megteremtette a zene iránti igényt, s napjainkban is telt ház előtt szerepelnek a filharmonikusok. Láttam néhány patinás épületet, amelyen magyar nyelvű felirat van. Sajnos, ilyesmivel Újvidéken mind ritkábban találkozom. Tatarozzák a belvárost. Temesvár 2020-ban Európa Kulturális fővárosa szeretne lenni csakúgy, mint Újvidék. A troli, villamos és buszmegállókban digitális fénytáblák tájékoztatnak az érkező illetve induló szállítóeszközökről. Ismerőseim dicsérik a polgármestert, aki igyekszik városának minden lakosát szolgálni. A rossz polgármester a város polgárait megosztó utcai szónoklatairól ismert, a jó polgármester egyesíti őket. Tisztában van vele, hogy a barátságos környezet megteremtéséhez, a város kinézetéhez tartozik a jól működő tömegközlekedés, ami pedig szoros összefüggésben van a modern fénytáblákkal, mert a praktikus funkción túl, biztonságot is nyújt. Ha jobban belegondolok igen, a fénytáblák Újvidéken is elkelnének! Na, meg a jó közérzet is!

Hétköznapi jelenetek

Egy fotót nézegetek. A Zmaj utcában egy csapat hatalmas táblát emel a magasba, amelyen a következőket írja: „Le a Vajdasággal!” Folyik a parlamenten kívüli harc a bársonyszékekért, holott nem ez a fontos, hanem az EU-ba igyekvő Szerbia modern, nyitott, demokratikus autonómiája, amit Vajdaságnak nevezünk. Az igazi kérdés, hogy milyen legyen a 21. század Vajdasága. Helyette mit hallok? A Szerb Haladó Párt politikusa büszkén hirdeti, hogy a demokratikusan megválasztott kormányfő veszélyesebb, mint az Interpol által körözött bűnöző, aki aláírásokat gyűjt a kormányfő ellen. Kikapcsolom a tévét és Montesquieu-t olvasom. „Őszintének lenni mindenhol, még a hazában is. Minden állampolgárnak kötelessége meghalni a hazájáért, de senkinek sem kötelessége hazudni érte.”

Brüsszelben békülnek, Belgrádban tüntetnek

Késő délután érkezik a hír, miszerint Brüsszelben a kormányfők aláírták, a Belgrád és Koszovó közötti megállapodást. A napokban a kormánypártoknak kell elfogadni a dokumentumot. Talán lezárul az ezer sebtől vérző Milošević-korszak. Talán! Mekkora paradoxon, hogy azok végzik el, akik tevékeny részesei voltak. A múlt boncolgatása a történészek feladata. Engem inkább az érdekel, hogy minek tudható be az éjszakai ramazúri, amikor is több száz belgrádi fiatal tüntetett és nemzetárulónak nevezte a kormányt. A reakció villámgyors, félő tehát, hogy nem csupán egy kellemetlen közjátékról, van szó.

Epiktétosszal éjszakázom

Éjfél körül előveszem Epiktétosz. „Elég a hazának az, ha mindenki elvégzi a maga feladatát”, olvasom. Ez vonatkozik a nemzetre is. Végezze mindenki a saját feladatát. Az önjelölt nemzeti hősök, és a demagógok – annyi van belőlük, mint az égen a csillag – inflációja idején, az egyetlen tisztességes választás, hogy naponta elvégezzük feladatunkat, miközben keressük az igazságot, annak ellenére, hogy az a benyomásunk, csupán magunkkal beszélgetünk.

Hol vannak a dalnokok?

Tegnap a hirtelen burjánzásnak indult füvet vágom Temerinben. Délután, értelmiségi vendégek érkeznek Frankfurtból, ezért nem tudok megjelenni a Független Vajdasági Újságírók vitafórumán, melyen a Vajdaság ellenes kilengéseket taglalják. Külföldi barátaim tájékoztatnak, hogy a szocialisták és a haladók újvidéki tüntetése internacionalizálta a Vajdaság kérdését. A tartományi kormány deklarációja senkit sem érdekel, hiszen megszokott dolog, hogy a régiók féltik jogaikat. Viszont a nagy szónoklatok, autóbusz-karavánok, a furcsa díszlet, nemkülönben a kosztümök felkeltette a nyugati sajtó érdeklődését. Csak ma olvasom a Pešćanik portálon napvilágot látott Miroslav Ilić szöveget, amelyben felteszi a kérdést, hogy ezekben a napokban miért vonultak be a kuckóba a főfoglalkozású vajdasági értelmiségiek. Miért hallgatnak a tartományi holdudvar jeles képviselői, akik éveken keresztül a tartományi költségvetés körül buzgólkodtak? Hol vannak a fizetett tanácsadók? A fő- és az aligazgatók? A kis és a nagy funkcionáriusok? Hol vannak a dalnokok, akik egy évvel ezelőtt a demokrata párt győztes vezetőinek fülébe zengték a dalt?  Hol  van a híres-nevezetes kulturális elit, amely a hatalom körül sündörgött?

Ez több mint bűn: ez hiba

Szombat délelőtt. Az emberek sietve bevásárolnak, hogy aztán gondtalanul élvezzék a szabad hétvégét, az első igazi tavaszias időt. A Felszabadulás sugárút és a Pál herceg sugárút sarkán – az egyik oldalon is, a másik oldalon is – fiatal, fehér trikós lánykák aláírásokat gyűjtenek a tavaly nagy fölénnyel megválasztott vajdasági kormány megbuktatása érdekében. Sokan, nagy ívben elkerülik őket, az utcasarkon tumultus keletkezik. Rossz helyen állították fel a pultokat. Mindez pénzbe kerül, a plakátok is a trikók is, a szórólapok is…  látszik, hogy valakinek, erre is jut. Ezek szerint mégsem vagyunk olyan szegény ország. Vagy mégis? Az utcai jelenet a tegnap esti belgrádi tüntetéseket juttatja eszembe. A demonstrálók nemzetárulással vádolják a kormányt, mert – szerintük – kapitulált Pristhina szecessziója előtt. Tüntetéssorozatot helyeztek kilátásba. Köztük vannak azok a szervezetek is, akik a minap együtt vonultak fel Újvidéken a vajdasági szocialistákkal és a haladókkal. Ekkor írtam, hogy „nem az autonómia ellenzői a legfontosabbak, hiszen ők holnap a szerb kormány ellen fognak tüntetni, amint az, Szerbia modernizálására szánja el magát.” Íme, bekövetkezett!  Újvidék számukra a kormányellenes tüntetések főpróbája volt. Cipelték a nagy táblát, amelyen azt írta, hogy „Le Vajdasággal”! A miting szónokainak nem volt bátorsága ott helyben, azonnal, a leghatározottabban elhatárolódni tőlük. Gróf Antoine de Boulay mondása jut eszembe: „Ez több, mint bűn: ez hiba!” Az egyébként Talleyrand-nak tulajdonított mondat rendkívül időszerű. Az újvidéki szocialisták ott kerestek szecesszionizmust, ahol nincs, hogy valamiképpen igazolják a vajdasági választásokon elszenvedett súlyos vereségüket. Balszerencsés lépés volt, hiszen az újvidéki miting a soron levő kormányellenes tüntetések főpróbája volt. Az újvidéki szónokok megalapozták azt a szókincset, amellyel a belgrádi demonstrálók élnek. És élni fognak még hosszú ideig. Csakugyan nagy hiba volt cinkoskodni a szélsőségesekkel. Ezzel kellemetlen helyzetbe hozták a szerbiai kormányt. „Ez több mint bűn: ez hiba!”. Újvidéken plakátok hirdették a vajdasági kormányfőre kirótt halálos ítéletet. Attól tartok, hogy ezen az úton nehéz lesz megállni.

Halálos fenyegetéssorozat

Az újvidéki tüntetéseket követően Belgrádban fiatalok skandálják, „Nemzetárulók“! Aleksandar Vučićot, a kormányfő első helyettesét halállal fenyegetik, percenkét kap üzenetet a mobiltelefonjára. A kormányt menesztenék, amely, úgymond, eladta Koszovót. Martin Niemöller, német evangélikus lelkész szavai jutnak eszembe: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.“ Más körülmények között is érvényes mondatok. Tegnap este Temerinben ismét feltűnt a falfirka: „Halál a magyarokra!“. Ki tudja hányadszor az elmúlt évek során. Ott és más városokban is! Ilyenkor a rendőrség, úgymond, „intenzív nyomozásba” lendül, de nem találja a tetteseket. Aztán Bojan Pajtić fejét követelték az újvidéki falfirkák. Most a szerb kormány első kormányfő helyettesét fenyegetik. Talán most felfedezik a tetteseket. Csakhogy, minden esetben meg kell találni őket, akkor is, amikor a magyarok kiirtására buzdítanak, mert minden ember élete valamint méltósága egyformán fontos.

Családi Kör, 2013,  április 25.