Naplójegyzetek, fragmentumok
- október 19., kedd
Thomas Bernhard Régi mesterek című regényét emelem le a könyvespolcról, már csak azért is, hogy gyógyítsam a szorongásaimat. „Az emberek látják vagy érzik persze, ahogyan az állam egyre alantasabb és aljasabb, de semmit sem tesznek ellene”, olvasom. Százával akadnak ilyesféle fejezetek Bernhard életművében. Ausztria egy nagy pecegödör! Az állam élén tömeggyilkosok állnak! Aljasság mindenfelé! Az ember már ki sem mer lépni az utcára, írta Bernhard, aki mégis kiérdemelte a legmagasabb osztrák állami díjat. A díj átvételekor pedig ironikusan beszélt a díjról és a díj adományozójáról, az osztrák államról. A szerbiai rózsaszínű ködben Bernhardot olvasok és eláll a lélegzetem. Úgy érzem, hogy nem egy bolygón élünk. Ilyesmit Kelet-Közép-Európában lehetetlen leírni, a kisebbségben pedig tabunak számít. Mi másról írhatnék az önkéntes behódolás korában? Milyen világ ez? A Temetetlen múltunkban egy villanásnyi részletet idézek fel a koromról: „Legyetek büszkék a nemzetetekre, hangoztatják a dicsőséges nagyurak, akik többé nem járnak terepszínű egyenruhában. Gondosan kiválasztják, milyen parfümtől illatozzon az új demokratikus hatalom; miféle Hitler?, röhögnek a markukba. Az a nyavalyás mázoló közönséges dilettáns volt, elhamarkodta a dolgot, állítják az antifasizmust mértékkel, óvatosan ünneplő, korunk bájos és kellemes fasizmusáról ábrándozó urak, akik elégedetten hangoztatják, nincs szükség erőszakra; csak a kisember boldogságáról, kizárólag a demokráciáról gondoskodnak, vagyis számítanak az önkéntes behódolásra, szó nem érheti a házuk elejét, hiszen szent meggyőződéssel vezetnek bennünket a szép új világba”.