Az ölelés átka a csókok ára

2013. március

Tito-bohózat

A minap újvidéken megtartott Napló-kör esten, valójában nem is a vajdasági magyar sajtó jelenéről beszéltem, hiszen attól igencsak eltávolodtam. Végül is, minden közösség olyan sajtót kap, amilyent megérdemel. Vagy amilyent ki tud magának harcolni. A kulturális intézmények, és a közpénzekből támogatott szellemi műhelyek vezetői, a magyar egyetemi elit vezető értelmiségei, hallgatnak. Ezek szerint, nyilván elégedettek a jelenlegi állapotokkal. Amennyiben a többséget kielégíti a jelenlegi pluralizmus, a kisebbségi demokratikus állapotok, akkor minek szót fecsérelni? Néhány törzsasztalbeli társammal felszólaltam, ismételten szóvá tettem ezt-azt, nehogy az utókor azt gondolja, hogy tökéletes egyhangúság uralkodik. Meg azért is, mert hiszem, hogy lehetne jobban is, másként is. Eközben inkább nem az utóbbi hónapokra, hanem az előző állapotokra emlékeztettem, azért is, mert ezekben a hetekben és hónapokban semmi új, semmi nincs más. Már erőm sincs ugyanazt a szöveget olvasni, amit tegnap olvastam. És ugyan miért is tenném? Kezdek ahhoz a sok tízezer magyarhoz sodródni, akik lemondtak a pártsajtó olvasásának „öröméről”. Közel egy év távlatából módosul az emlékek jellege. Akkor bosszankodtam, most Hrabal tollára való történetként sorakoznak fel. Milyen kedves, bájos világot sugalltak az együgyű alákérdezős interjúk? Az újságíró dicséri a politikust, az meg önmagát. Olyan egyszerű, mint a szerelem az operett világában. Sorjáznak a politikai happy-endek miközben a háttér az eltorzult, posztháborús valóság. Egyik másik aktuális politikusról több portréfotó készült, mint annak idején Josip Broz Titóról. Ez nem Tito-nosztalgia, hanem Tito-bohózat. A nem túl nagy időbeli távolság máris komikussá teszi a bosszantó közelmúltat. Megelőlegezem, mert el tudom képzelni, hogy egy jövendőbeli drámaíró, komédiát ír azokról a  dolgokról, amelyek kortársaimat és engem felháborítottak. A nézők mulatni fognak, mert az hiszik, hogy a drámaírók kitalációját nézik/olvassák.

Politikai ütőerő

Azon tűnődöm, hogy miért marad hatás nélkül Alain Badiu remek könyve A század. Miért nem késztet gondolkodásra a francia filozófus megállapítása, miszerint a nyugati újító művészeteknek és irodalomnak, politikai értéke és ütőereje van. Azonban, ennél is tovább ment. A művészi forma változásaiban több politika van, mint a politikában, állította és arra figyelmeztetett, hogy a hatvanas években a francia Tel Quel csoport is ezt vallotta. Jellemző, hogy a keleti országokban ennek ellenkezője érvényesült. A Tel Quel csoportot kimondottan a hermetikus, eszképista irodalomelmélet megalapozóinak tartották,  amely a  vajdasági irodalmi nárcizmus modelljéül szolgált. Így volt ez a vajdasági magyar irodalomban, ez az örökség ma is nagy hatóerő. Lehet, hogy abban az időben volt újító jellege, ma azonban kifejezetten bénító hatású. Feltételezem, hogy most is a régi beidegződések működnek. Hatványozza ezt a pesti urbánus-népies vita is, amely sajnálatos módon soha sem ér véget, de végül azzal a hozadékkal jár, hogy beszűkíti az európai horizontokat. Veszítenek ezzel a népiek is, az urbánusok is! Hogyan károsodnának a népiek, ütközhet meg valaki az állításról, valaki, aki megfeledkezett arról, hogy Illyés európai látóhatárú népi író volt, aki Párizsban tanulta a modernizmus nyelvét.

Töprengés – írás közben

El kellene rugaszkodnunk a személyestől, hogy megismerjük önmagunkat.

A kép Lipcsében módosul

A Literában olvasom, hogy a Balassi Intézet a fiatal írók mellett Spiró Györgyöt is besorolta a magyar íródelegációba, ezenkívül a magyar standon megünneplik Konrád György 80. születésnapját is. Hát, ez a tény akkor némileg módosítja azokat az állításokat, miszerint a Fidesz kormány kirekeszti a magyar irodalomból az ellenzéki írókat. Bárcsak a vajdasági magyar hatalmi életben is lenne legalább ekkora nyitottság.

Szerelem

Mimózát árul az utcán. Mint mondja, a fia szállítja neki Tivatból. „Megboldogult férjem sokat ivott” – mondja mélabúsan „Máskülönben, Miladin gyűlölte a virágokat, én meg, világ életemben bolondultam értük. Amikor jobban felöntött a garatra, a féltve őrzött, rejtegetett cserepes virágaimat fogta és mind kidobálta. A nővérem kertjében sutyiban nevelgettem a csokorba valót, amit aztán a piacon értékesítettem.” folytatta, majd pityeregve hozzátette. „Egyébként azt az átkozott pálinkát is azon a pénzen vásárolta, amit a virágokból összegyűjtögettem. Mit tehettem? Szerettem. Gyakran kimegyek hozzá a temetőbe, de soha sem viszek virágot a sírjára”.

NZZ

Holnap érkezik Újvidékre a Neue Zürcher Zeitung szerkesztője, hogy véglegesítsük az együttműködést. A feuilleton rovat szerkesztőjével még Zürichben megbeszéltük, hogy egy rövid novellát és négy-öt tárcát írok. Egy régi, németül megjelent novellámat olvasta valahol, ami nagyon tetszett neki. „Miért nem folytatom?” – szögezte mellemnek a kérdést. „Hát, őszintén szólva, nem is tudom” – válaszoltam. „Talán, mert senkit sem érdekel a műfaj.” Kérdőn rám nézett, majd hozzátette: ha jelent ez önnek valamit, engem nagyon érdekelne. Egy világlap szerkesztője az első, aki rövid novellát kér tőlem, ami annyira meglepett, hogy azonnal megígértem: ez lesz az első írás, amit elküldök. Utána következnek a tárcák. Harminc évvel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy a tárca kedvenc zsánerem lesz. Valójában az egykori Magyar Hírlapban (Via Kelebia sorozat) és a Magyar Narancsban megjelent írásoknak köszönve kedveltem meg. Úgy látszik, minden életkornak megvan a saját műfaja. Nekem a regény mellett, maradt az esszé, a napló és a tárca.

A nemzeti csókok ára

A politikusok Zoran Djindjić meggyilkolásának tízedik évfordulóján a néhai miniszterelnökre emlékeznek. Meg a 91-es belgrádi tüntetésekre. Ennyi maradt: emlékezés. Egy szó sem hallatszik a a Demokrata Párt által meghirdetett Nagy Nemzeti Megbékélésről, az Ivica Dačićtyal váltott drága nemzeti csókokról.

Na, és akkor most ki a felelős?

Húsz évvel ezelőtt sláger volt a vajdasági magyar kisebbségi életben a „pozícionált értelmiségieket” kárhoztatni. Ők voltak a bűnbakok azért is, mert a Tito-korszakban csökkent a magyarság lélekszáma. Aztán hirtelen csend lett. Most még nagyobb arányban csökkent a magyarság lélekszáma, és a „pozícionált értelmiségieket” csak dicsérni szabad. Mi történt? Netán tán, nem csupán hatalmi harcról volt szó? Az új „pozícionált értelmiségi” elit kibuktatta a régit, aztán pedig megfeledkezett egykori harcias jelszavairól?!

Remekművek és tömegdemokrácia

„Fárasztott a sok eredetiség”, vélekedett Kosztolányi Dezső James Joyce híres művét az Ulyssest olvasva. Nem jutott tovább a 179. oldalnál, inkább egyszerűen félretette. Ez még mindig a jobbik eset. Kevés emberrel találkoztam, aki az Ulysesset tényleg az utolsó bekezdésig elolvasta volna, de még kevesebbel, aki ezt bevallotta. Kosztolányi a nagy kivételek közé tartozik. Ám, a jelenkori szabály az lett, hogy manapság azt dicsérjük, amit nem olvasunk és azt szapuljuk amibe esetleg titkon beleolvasunk. Fárasztóak lettek az egymásra túlságosan hasonlító remekművek. Attól félek, hogy uniformizálódott a modern textus. Egyre gyakrabban teszem félre az ilyesféle „remekműveket” és mindig Kosztolányi jut eszembe. A remekmű monotóniája mögött hiába keresem az egyéniséget. Vagy nincs szükség habitusra, mivel a tömegdemokrácia bevonult az irodalomba? A köznép a bestsellereket olvassa, az állami költségvetésből élő kulturális elit pedig az elefántcsonttornyokba tessékelné be az írókat. Ne foglalkozzanak a piszkos hétköznapokkal úgy, mint Balzac sőt, a hatalmi harcokról se írjanak úgy, mint – mondjuk – Shakespeare és a sorsba se lássanak politikát (is), mint a görög drámaírók. Írjanak az elefántcsonttorony csodálatos  vagy egzotikus világáról, a magányos lélek gyötrelmeiről. Ami csak úgy, minden ok nélkül, besompolyog a lelkekbe

Vučić  népszerűségének titka

Szerintem Vučić népszerűségének titka a többiek közel egy évtizedes politikai határozatlansága, steril taktikázása, elbizakodottsága és egyhangú retorikája.