Az igenek és a nemek

2012. június

Hová rohantunk?

Vasárnap. Belgrádban átveszem a Konstantin Obradović Díjat. Kedves ismerősökkel találkozom, akikkel még a nyolcvanas évek végén hozott össze a sors. A díjátadó ünnepségen megjelenik az angol, a német, a norvég, a dán nagykövet. Kérdeznek, faggatnak, kíváncsiak. Röviden válaszolok, úgysem lehet elmondani mindent. Hallgatom Vojin Dimitrijević professzor laudációját, és arra gondolok, milyen kevés változott az életemben az elmúlt évtizedekben. Ugyanabban a panellakásban lakom több mint negyven éve, amely nehezen bírja el a következő napokra prognozált 35-38 fokos trópusi hőt. Továbbra is ugyanazokon az utcákon csatangolok… Viszont elvesztettem néhány barátot. Válaszokat kerestem a rám zúduló kérdésekre, néha alig halhatóan, néha dadogva. Elvesztettem a szüleimet. Csökkentettem a napi kávéadagomat. Megírtam néhány könyvet. Jóakaróim szerint le kéne szoknom a cigarettáról. Néha jó úton vagyok, nem szívok el 10-15 szállnál többet. Társalgás közben figyelem ismerőseim, barátaim arcát. Vajon ugyanazt érzik, amit én? Egy kézlegyintés, egy befejezetlen mondat esetleg egy elosonó sóhaj arról árulkodik, hogy igen. Versenyt futni akartunk az idővel, miközben azt kellett észrevennünk, hogy megállt az idő. A Semmibe rohantunk.

Szerény kívánság

Zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel a szabadkai Bódis cukrászda. A Napló Kör alapítói által meghirdetett felolvasóestre és baráti találkozóra Belgrádból érkezem. Mint résztvevő, nem tisztem értékelni az eseményt, azonban történt valami, ami megragadta a figyelmem. Különböző nemzedékek képviselői jöttek össze, akik a felolvasás után, – mint ahogy a pódiumbeszélgetések meg az irodalmi estek után általában lenni szokott – nem távoztak, hanem maradtak és egymással diskuráltak. Talán ez a társalgás volt a találkozó legnagyobb sikere! Minden bizonnyal a látogatóknak, akadt fontosabb mondanivalójuk, mint az enyém, aminek én örülök a legjobban. Ugyanis volt egy olyan eltökélt szándékom, miszerint egyszer egy olyan könyvet írok, amely csak elindít egy másik, hosszú párbeszédet, amit aztán már nem én írok. Szerény kívánalom, viszont félek, hogy lehetetlen vállalkozás. Késő éjszaka, jóval éjfél után, érkezünk Újvidékre, Cs-nak külön-külön elszámolunk az üzemanyag árával, úgy ahogy ezt a polgári társadalomban illik tenni.

Szabó Zoltán kontra pártkatonák

Száz évvel ezelőtt, júniusban született Szabó Zoltán, az emigrációra kényszerült kimagasló magyar gondolkodó. A vajdasági magyar közéletben nem foglalkoztak vele, a közpénzekből támogatott fórumok úgy tesznek, mintha fogalmuk sem lenne az évfordulóról. A politikusok önmagukat ünneplik, a pártmédia vasöklei ellenségre vadásznak, a szónokok szólamokat ismételgetnek, akinek ez nem tetszik, az hallgasson. Miféle Szabó Zoltán? Gondba ejtő viszonyulás! Már csak a miatt is, mert ő volt az, aki elsőként végiggondolta a magyar kisebbségek szituációját, majd kimondta, hogy a magyar nemzet, akárcsak a magyar irodalom policentrikus. És, hogy ez így van, azt bizonyítják a romániai, a szlovákiai, a vajdasági magyar választások, miszerint a kisebbségek köszönik, nem kérnek a nemzeti centralizmusból. A kisebbségek, amelyek nagyon jól tudják, hogy mit jelent magyarnak lenni és – maradni. Kétségtelen, hogy Szabó Zoltánnyomán fogalmazta meg Illyés Gyula az ötágú sípról szóló elképzelését. Kevesen írtak olyan értően a magyar szellem és a táj kapcsolatáról, mint Szabó Zoltán. Ha Újvidékről írok, mindig érzékelem mondatainak kisugárzását, ezért másmilyen az én Újvidék-képem, mint a többi, szerb nyelven író kollégámé. Ha pedig valamelyest pótolni akarom azt a kisebbségi mulasztást, hogy Magyarországból csak Budapestet ismerem (esetleg Szegedet), akkor Szabó ZoltánSzerelmetes földrajzát veszem elő, és szabadon csatangolok a „kék Pannóniában”. Megjelenik előttem „a latin szelekkel gazdag Pécs, a kálvini keménységű Debrecen, a házak barokk vonalában is hajlongó Eger, a szeles, szerzeteses Veszprém”. Szabó Zoltán gondosan megrajzolta a színes Magyarországot. Jelenleg azonban más szelek fújnak. Nincs szükségünk se Illyésre, se Szabó Zoltánra. Akikről miért is emlékeznének meg azok, akik a magyar szellemiségről szólva a vidéki pártvezetők lapos szólamait ismételgetik. A magyar szellem ügye nem a bársonyszékek megrohamozásán múlik, hanem a magyar kultúra elsajátításán. Ide tartozik Szabó Zoltán életműve is. Szabó remek esszéiben találhatunk mindmáig perdöntő gondolatokat, például azt, amit a Szellemi honvédelemben írt, hogy a „lelkileg független Magyarország nevelői csak napi politikától független emberek lehetnek”.  Ma már oda jutottunk, hogy a Vajdaságban félve írom le azt a szót, hogy független, mert a kisebbségi pártkatonák rátenyereltek a nemzetre, ami mindig nagy bajt okozott, nemcsak a magyar, hanem Európa más nemzeteinek történelmében is.

Igen is, nem is és annak ellenkezője is

Hosszú ebéd Esterházy Péterrel, akinek tegnap Belgrádban ma pedig Újvidéken van felolvasóestje. Péter és felesége Gitti három évvel ezelőtt jártak legutóbb Újvidéken. Szóba kerül a közel negyed évszázaddal ezelőtti első, közös belgrádi utazás, ahova az akkori piros autójukkal mentünk. 1988-at írtunk, és – emlékszem – én mutattam be Esterházyt a belgrádi Ifjúsági Otthonban. Akkor még kevesen ismerték a nevét. Most a szerb sajtó a legnagyobb elismeréssel ír róla. Felidézzük a jelenetet, amikor a rendőrség leállította a forgalmat a (mai) Szerb Királyok sugárúton, mert Gorbacsov fekete limuzin konvoját várták. Péter kiugrott a piros személygépkocsiból, és fürgén felmászott a közelünkben lévő útszéli kandeláberre,. Amikor visszatért, annyit mondott, hogy ezt látni kell, hisz mégiscsak történelmi esemény részesei vagyunk. Az volt, hisz Gorbacsov akkor már sejtetni engedte, hogy felszámolja az államszocializmust. Ez kiolvasható volt, abból is, ahogyan a belgrádi vezetés kioktatta a szovjet pártfőnököt igazi szocializmusból. A hosszú ebéd alkalmával szóba kerültek a közös nyaralások ahol degusztáltuk a tengeri herkentyűket, rákokat, halakat, kagylókat, az adriai tengerpart ételkülönlegességeit. A Napló Kör elleni támadások is terítékre kerültek, melyekkel nem is tudok mit kezdeni. Egykor gyakorta voltak a párt által irányított sajtóban a személyem ellen irányuló támadások, de akkor tudtam, hogy miről van szó. A mostaniak tiszta szürrealizmusnak számítanak. Tulajdonképp, minden egykori dráma, bohózattá süllyedt. Oldottabb hangulatban folytatjuk. Vidulásképpen E. P. remek történetet idéz, amit megírt az Estiben. A 95 éves hölgy vallomása: Péterem, seppegte, most is hálnék férfivel, de ebben a korban, ehhez szerelem is kell. Amikor fiatal voltam, szerelem nélkül is ment, nem volt rá szükség. Ráadásként egy bölcs vajdasági kisebbségi mondatot idézek. Az egykori pártvezér a hetvenes évek elején így védekezett: de hát kérem, én nem mondtam azt, hogy igen, azt se, hogy nem, hanem éppen ellenkezőleg. Péter feljegyezte egy cetlire. Otthon aztán rádöbbentem, hogy mára ez az aranyköpés mekkorát módosult. Ma így beszélnek a vezetők: Én azt is mondtam, hogy igen, azt is, hogy nem, de a legfontosabb, hogy hűséget esküdtem az ellenkezőjének is. A demokrácia gazdagította szótárunkat.

A csókoknak ára van

A fagylaltos előtt egy korosabb hölgy meséli barátnőjének, hogy semmi pénzért se szálljon be ismeretlennel a liftbe. Rossz tapasztalata van. Kifosztották, leütötték, a rendőrség tehetetlen, nincs elég operatív ember, ilyen meg hasonló esetek meg gyakoriak. Hosszas, kínos, olykor komikus alkudozások után Tomislav Nikolić államelnök megbízta Ivica Dačićot a kormányalakítással. Úgy nézem ezt a történetet, mint egy szerelmi háromszöget. A Demokrata Pártot saját koalíciós partnerei buktatták meg, minek után a kormányfő helyettesből kormányfő lett. Ivica Dačić öndicséretet zeng, nem győzi hangoztatni milyen jó belügyminiszter volt?! A liftben megtámadott hölgyre gondolok. Apróság, jelentenék ki a nagypolitikusok. Szóval a pillanatnyi tényállás szerint, a szocialisták, a haladók, illetve az egyesült régiók borulnak össze a nagy hatalmi bacchanáliában. Volt itt minden. Vokstolvajnak nevezték azt, akiből szövetséges lett, a levegőben repkedtek a szavazólapokkal teli zsákok, mint Hitchcock madarai, a pártvezérek többszólamú kórusa ígérte a jobb életet. Fogadkoztak, hogy legyűrik a pártokrácia sárkányát, hogy ezután a párttagoknak nem lesz privilégiumuk, érdemeik szerint bírálják el őket!? Ezek után semmi sem számít meglepetésnek, mindent lehet így is, úgy is. Meg amúgy is. Mindenki mindenkivel koalícióra léphet. Lesznek, persze, kis, vidéki bacchanáliák is.  De szeretném tudni, hogy kit bánt az, hogy a közel két hónapig tartó politikai zsibvásár, aláásta a demokratikus intézmények tekintélyét? Sajnos, a tekintélyvesztés négy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Demokrata Párt koalícióra lépett Milošević utódpártjával. Elérkezett az idő, amikor a csókok árát meg kell fizetni. A Demokrata Párt kamatostól megfizette, a szocialisták pedig tőkésítették a csókokat és most jelentős hozományra tett szert, amivel új vőlegényt talált. Ismerve a menyasszony szeszélyes és csalfa múltját, egyszer még elképzelhető, hogy a megcsalt vőlegény megköszöni a haladóknak a csábítást. Tulajdonképpen nem az érdekel, hogy ki kerül kormányra, hanem az, hogy lesz-e a kormánynak tényleges ellenzéke. A kormányt, mondanám szívesen, ellenzéke minősíti. Képes lesz-e az ellenzék alternatívát megfogalmazni? Mert, amint látom, a jelenlegi kormánypártok elképzelései annyira eltérőek, hogy kompromisszum esetén is, legfeljebb abban egyeznek meg, hogy általában télen havazik, nyáron pedig hétágról süt a nap. Akkor legyen végre – alternatíva! Kikecmergünk-e a bűvös körből? Egy biztos, lezárult a Djindjić-korszak utóélete. Marad a kérdés: volt-e egyáltalán élete?

Családi Kör, 2012. július 5.