Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. augusztus 12., szerda
Fehéroroszországban 6000 embert tartóztattak le. A rendőrség immár nem csak gumilövedéket használ. Európa keleti felén az egyik demonstráció követi a másikat. Bulgária, Szerbia, Fehéroroszország, hogy csak az elmúlt hónapok eseményeit soroljam fel. Az Európai Unió vezetői olyanok, mint a gyámoltalan mandarinok, összeráncolt homlokkal szemlélik a hatalmi szadizmust. Ha Churchill is így viselkedett volna, akkor Európa lett volna a történelem szégyene. Eszembe jutnak a jugoszláviai háború kitörése előtti hónapok. Az európai politikusok az ország különböző városaiban „tanácskozásokat” szerveztek, amelyeken békítették a háborúra készülő politikusokat. Ebben is Milošević volt a legelszántabb, úgy játszadozott ezekkel a diplomatákkal, mint a macska az egérrel. Ma sem tudom eldönteni, hogy az európai politikusok tényleg annyira naivok voltak, vagy csak színlelték a naivitást. Attól tartok, hogy az utóbbiról van szó. Amig nem ropognak a fegyverek az ő kapujuk előtt, addig eljátsszák a pacifista színjátékot. Igazat adok Takács Ferenc barátomnak: Színház az egész világ, s benne az Európai Unió is.
Mindig nagy izgalommal olvasom a magyar írók külföldi tapasztalatairól szóló naplókat, útleírásokat. Elsősorban nem is az érdekel, hogy mit látnak „odakinn”, hanem mit éreznek „odabenn”. Milyen vívódást jelent magyarnak lenni Európában? Az utóbbi időben mintha éppen az odabenn drámája sikkadna el. Pedig újra olyan időket élünk, amikor az „odabenn” drámája kínoz bennünket. Szabó Zoltán 1940-ben ösztöndíjasként került Párizsban, és az Összeomlás című naplókötetében Franciaország összeroppanásának tanúja volt. 1940 kora tavaszán Párizs szebb volt, mint bármikor. A főváros nem akarta tudomásul venni a veszélyt, vidám volt, könnyelmű és magabiztos. Aztán következett a náci lerohanás, elindult a menekültáradat. Ritkán olvashattam a menekültekről ilyen megható vallomást. Végül Szabó Zoltán eléri, hogy Svájcon keresztül térjen haza, Az utolsó napok egyikén írja, hogy „A francia írók hallgatnak. Talán azért, mert úgy vélik, hogy az írónak a nemzetet nem megmenteni kell, hanem kifejeznie s tán irtóznak is a mostani mentés kissé zavaros zsivajától.” Olvasom a mondatot és felkapom a fejem. A mondat örök időkre érvényes. Főleg azokban az időkben, amikor a nemzetmentők zsivajától hangos a haza vagy a képzelt haza.