Naplójegyzetek, fragmentumok
- január 15., szombat
Némi meglepetéssel veszem tudomásul, hogy néhány régi barátom és ismerősöm milyen rugalmasan evez át Vučić vagy koalíció partnereinek táborába vagy a holdudvarába. Egyik hangosan és boldogan, a másik csendben meghúzódva. Sokan közülük egykor Milošević elszánt bírálói voltak. Miféle mágneses vonzerő működik a jelenlegi közéletben? Sejtelmem szerint nem csupán napi politikáról van szó, az értelmiség egy részét vonzza a totalitarizmus misztikuma is. Sajnálom, hogy többé nem jelentkeznek, hiszen nincs szándékomban elmarasztalni őket. Senkitől nem várhatom el, hogy élete végéig kitaszított pária legyen, legfeljebb azt sajnálom, hogy metamorfózisukról nem számolnak be. A korral együtt az emberek véleménye is változik, senki sem ugyanaz, mint aki húsz vagy harminc évvel ezelőtt volt. Nietzsche írta, hogy a kígyó elpusztulna, ha időnként nem vedlené le a bőrét. Lehet, hogy levedli a bőrét, de nem árusítja ki a lelkét. Gyakran tépelődöm Orwell állításán, aki arra emlékeztetett, hogy az egyház meghatározta, hogy a születéstől a halálig mit kell hinni, de legalább megengedte, hogy egy életen át ugyanazt a hitet vallja. Viszont a többpártrendszerben, aki szép karrierre számít, az szüntelenül módosítja a hitét, váltogatja a meggyőződését. Ebből arra következtetek, hogy az egyház emberségesebb volt, mint a pártok.