Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. augusztus 1., szombat.
Már harmadik napja tart a kánikula, nehezen és keveset dolgozok. Odakinn éjjel-nappal szirénáznak a mentőautók, behúzódok a szobába és Sinkó-kisregényeket olvasok. Az Árulót veszem újra sorra. Sinkó írt a vörös terrorról, de „vesztére” a fehér terroról is hiteles képet rajzolt. Manapság az új magyar uralkodó osztály erről nem akar tudni. Horthy bevonul a „bűnös Budapestre”, a fellobogózott Budapest a forradalom után vidám arcot mutatott, a város díszbe öltözötten, gondtalanul és jókedvűen flangált a körúton. Darutollas, elegáns katonatisztek és mosolygó úrinők élvezték a napsütést. Csak néha-néha hangzott el a felkiáltás: „vörös, vörös”, majd utána üldözni kezdtek egy embert. Embervadászat folyt a pesti utcákon. „Meg kell félemlíteni, ki kell irtani ezt az egész bandát”, jelentette ki Bercel rendőrtiszt. Árvay András, úgy érezte magát ebben a világban, mint aki ellenséges táborba került. Szembekerült saját osztályával, nem akart annak cinkosa lenni. „Más országban, ahol a forradalom győz, megtörténtetett volna, hogy egy ellenforradalmi összeesküvésbe keveredik bele, mert nem világnézeti meggyőződése, hanem az kergette szembe a győzőkkel, hogy nem akart a győzőkhöz tartozni, ellenségükké lett, hogy ne legyen cinkosuk”. írta Sinkó a hőséről. Árvay börtönbe került, kiszabadult, külföldre távozott, és Berlin egyik parkjában öngyilkos lett. Az úri osztályhoz tartozott, elárulta saját osztályát, de nem tudott azonosulni a munkássággal sem. Átélte a permanens identitásválságot, a harmincas évek értelmiségi rétegének nagy traumáját. Ez vitte a sírba. Hova is tartozzék? Leggyakrabban úgy érezte: sehová, bár valahova tartozni kívánt. Manapság a hibrid rezsim integrálta az értelmiség nagy többségét, az értelmiségből szakpolitikus lett, tanácsadó, tárgyilagos elemző, vagy a nagy állami rendszerek zsörtölődő beosztottja. A XXI. század Poncius Pilátusa, aki azt hiszi, hogy vízzel lemosható kezéről a bűn.