Az értékrendek találkoznak

2016. július

Szlogenek és golyók

Már nem is tudom számon tartani az újvidéki nyáréjszakai gyilkosságokat. Persze, Újvidék csak afféle csúcstartó. Valahol Szerbiában egy férfi megerőszakolt egy három éves kislányt, majd megölte. A brutális politikai szlogeneket nem lehet büntetlenül megúszni.

Meglepetés nélkül

A legnagyobb hőségben utazom Szabadkára a Konstantinović Hagyatékát Gondozó Tanács ülésére. Gojko Tešić beterjeszti a Konstantinović-művek kiadási tervét, majd megvitatjuk egy irodalmi díj jellegét. A szerbiai politikai állapotoktól vagy inkább a szellemi értékrendtől függ, mikor jelennek meg a kiadványok. Az új kurzus anyagilag támogatja-e a kiadásukat? A politika lehet ilyen, vagy olyan, amennyiben a szellem emberei ellenállnak, a napi politika előbb-utóbb megérdemelt helyére, vagyis a mulandó dolgok lomtárába kerül. Hogy mikor? Kétlem, hogy a közeljövőben. Többé sohasem kívánom magam ámítani. Az értekezlet szünetében Tolnai Ottóval Mirko Kovač és Slobodan Šnajder újonnan kiadásra került regényeikről beszélgettünk, láttam, amint felcsillant Ottó szeme, akárcsak az enyém. Végre valamiféle jóban osztozhatunk. Aztán közéleti gondjaink kerültek szóba, félszavakból megértettük egymást, ugyanúgy, mint 1965-ben, az Új Symposion indulásakor. Azzal a különbséggel, hogy öt évtized után, magunkra maradtunk. Mirko Kovač és Slobodan Šnajder életútja jár az eszemben, amikor arról értesülök, hogy Zenta után, a szabadkai városi tanács képviselői is megszavazták: Szabadka Díszpolgára elismeréssel illettik Matija Bečkovićot. A Szerb Haladó Párt álláspontja logikus, Bečković munkássága összhangban van a párt értékrendjével, annak ellenére, hogy időnként összekoccannak. Istenigazából az lepett volna meg, ha másféle szellemiségű irodalmi életművet jutalmaz Szabadka városvezetése. A rangos elismerést megszavazták a VMSZ képviselői is! Ez sem meglepő. Bečković diszpolgársága maradjon a VMSZ tagságának és holdudvarának a gondja. Az ő döntésük, az ő ügyük! Hazajövet  Mirko Kovač Az elit rosszabb, mint a falka  című 2009-ben a horvátországi Fraktura kiadásában megjelent politikai esszéit olvasgatom. Keserűen elmosolyodom, belátom, igaza van Radics Viktóriának, aki az új könyvemről a Két tükör között címűről írva, homme de lettres-nek nevez. „A szépirodalomból vette értelmiségi tartásának a csigolyáit.” Nehéz órákban kénytelen vagyok ezt elismerni.

A remény nemzedéke

Tegnap Magyarország számos városában ítéletidő tombolt, a hírek szerint Budapestet sem kímélte. Újvidéket elkerülte, elhúzott kelet felé, csak a hőmérséklet csökkent lényegesen, úgyhogy délután, több napos rabság után, kiléptünk Anikóval a lakásból és sétáltunk a környéken. Hazajövet érkezik a hír, Péter délután… Vajon érzékelte-e a vihar jöttét élete utolsó óráiban? Gyorsan tárcsázunk, telefonbeszélgetés a családdal. Az elmaradt, a meghiúsult tervek peregnek le a gondolataimban. Tavaly ilyenkor, vagyis 2015. június 13-án a Magyar Tanszék tanárainak javaslatára Anikó arról tárgyalt Péterrel, hogy októberben a Tanszék napján, esetleg novemberben lejön Újvidékre, találkozik a tanszék diákjaival. Egyetért, remek ötlet, nagyon jó lenne, mondta. Majd ellenőrzi a naptárát, válaszolja. Honnan is gondoltam volna, hogy nem a határidőnaplóját kívánja ellenőrizni, hanem betegsége lefolyását. A kényszerpálya, az egyismeretlenes egyenlet foglalkoztatta. Szívesen jönne, tette hozzá, inkább csak magának. Újvidék az elsők között fedezte fel őt, ő pedig az Új Symposion hűséges olvasójaként az elsők között ismerte fel Újvidék jelentőségét és az ott működő irodalmi műhelyt. Nem csoda, hogy számtalanszor írt újvidéki írótársairól, akkor is, amikor már csak a szerb lapok voltak kíváncsiak erre. Tavaly, azon a júniusi délutánon betegsége még nem volt publikus, nem kívánta rontani a barátok hangulatát felesége születésnapjának alkalmából rendezett kerti ünnepségen. A rátámadt kegyetlen kórról csak később, októberben értesült a nyilvánosság. Novemberben újra találkoztunk. Egy tv-s fellépés után ugrottam ki hozzá Emőd utcai lakásába, noha délelőtt 9 óra volt, a bejárati ajtóban várt rám, hosszasan beszélgettünk, szóba került Újvidék is, az ottani állapotok. Kivételesen jól tájékozott volt. A házban az asztalokon, a székeken szanaszét könyvek, kéziratok hevertek, ami számomra azt jelezte, hogy szívósan dolgozik. Meg is jegyeztem, örülök, ez jó jel. Ezt követte a csoda! Decemberben újra találkoztunk, a Csáki Judit lakásán tartott társas esten, úgy találtam, mintha Péter jobban nézne ki. Februárban a PIM-ben megrendezett születésnapi ünnepségemen ő volt a meglepetés vendég, laudációval készült, a régi pajkossággal lépett a mikrofon elé és reméltem: vannak még csodák. Utána, Parti Nagy Lajoséknál jött össze a baráti társaság, Gittivel a Kurtág hangverseny után érkeztek. Egyre aktívabb lett. Április 14-én a születésnapján köszöntöttük a Szlovák Intézetben, jó hangulatban volt. Kertész Imre temetésén búcsúbeszédet mondott, a barátokkal társalgott, mindenkire jutott ideje. Öt héttel ezelőtt könyve jelent meg, még megnyitotta a 87. Ünnepi Könyvhetet, két délután is dedikált a Vörösmarty téren. Naplójegyzeteit olvasva nem győztem csodálni, mivel tudom, mekkora önfegyelem, szellemi és fizikai erőnlét szükségeltetik a napló vezetéséhez. Csakugyan csoda történt, gondoltam. A zivatar előtti csendben olvasom az interneten a róla szóló mementókat, a pályatársak visszafogott mondatait. A kortársak mély aggodalma és félelme jogos. A korszakhatároló műveket folytani nem lehet. Ezekben a baljós időkben nem tudható, hogyan, egyáltalán lehet-e tovább, feltételezhető viszont, hogy az akadályok nagyobbak lesznek, a megformálandó anyag mind formálhatatlanabb, sprőd, a kalapács feje súlyosabb, a véső tompább, karunk gyengébb, kilátásaink csekélyebbek. Az irodalmi diskurzus durvább. Az elefántcsonttorony bepókhálósodott, romosodik.

Különbékék

A minap újra tűnődtem Miskolci Magdolna halálnaplóján. Érdekelt, hogy a meghurcolt újságírónő halálnaplója felrázza-e a vajdmagyar értelmiséget? Sziveri János sorsa jutott eszembe. Emlékezzünk csak vissza hogyan írt a Magyar Szó Sziveriről és látni fogjuk a fejleményeket. Az ő halálában sincs szó titokról! Hosszú, Keresztury Tibornak adott interjújában halálpontosan feltárta a körülményeket. Mi pedig még manapság is úgy viselkedünk, mintha névtelen erők végeztek volna vele. Mi történt? Az értelmiség többsége 1983 után, megkötötte a maga különbékéjét, azóta a „különbéke” posványában téblábolunk. Az egész régió törtetett a rendszerváltás elé, mi, akik idejében ráéreztünk, hirtelenjében kihullottunk ebből a folyamatból. Akadtak lázongók (így nevezték: hőbörgők) akik aztán gyorsan a margóra kerültek, hiszen nem volt intézményes fórum, amelyen az értelmiség és az elit felkészülhetett volna a jövőre. Nem volt szamizdat, nem volt szobaegyetem, nem volt ellenzéki folyóirat, nem voltak elégedetlenkedő informális civil szerveződések. A berlini fal ledöntése felkészületlenül ért bennünket, nem fogalmazódott meg semmiféle tervezet arról, hogy milyen is a kisebbségi rendszerváltás? Milyen legyen a kisebbségi demokratikus intézményhálózat? Gondoltuk, elegendő, ha kisebbségi pártok alakulnak, és feltámad az autonómia eszméje! Szóba sem került, hogy hogyan működik a demokratikus autonómia, milyen intézményhálózatra van szükség demokratikus működéséhez. Lehet, hogy a különbékének nem volt alternatívája, azonban néhány évtized múltán ki kellene mondani, hogy miért, különben marad a tisztázatlan múlt. Ez nyúl utánunk a jelenlegi sajtóvitában is. Már régen, még a Magyar Mozgalom létre jötte előtt leírtam néhányszor, mennyire fontos, hogy kikérjék a szerkesztőség, társulat, munkatársak véleményét, az intézmény vezetőjének kinevezése előtt. Ez csak egy láncszeme a demokratikus intézményhálónak, amelyet bővíteni, gazdagítani kell(ene), hogy működőképes legyen a fékek és az ellensúlyok rendszere. A véleménynyilvánítás még nem döntéshozatal, jelzés csupán, amelyre szükség van, hiszen az egész közösségből hiányoznak a visszajelző rendszerek csatornái. Mindenki a párbeszédre esküszik, miközben hiányoznak a párbeszéd fórumai, ezért a párbeszéd sárdobálássá, majd ellenségkereséssé fajul. A gyorsan fogyatkozó közösség pedig atomizálódik, a kicsinyes érdekek mentén fragmentalizálódik. Hát, itt tartunk most. Ide jutottunk.

Iszlám és Erdogán

Éjjel váratlanul a törökországi puccskísérlet híre fut be. A CNN helyszíni közvetítést ad két jelentős eseményről, a nizzai terrorakcióról és a törökországi államcsíny próbálkozásról. Ami Nizzában történt az csak újabb olaj a tűzre, a terroristák embertelen tette, ami erősíti az idegenektől való félelmet, a tekintélyelvű uralmakat. Nizza újabb tanújele annak, hogy vége az európai „belle epoque-nek. A századvégek és a századelők, úgy tűnik, sokat ígérnek, aztán egyenesen a „pokolba” vezetnek. Attól tartok, hogy újabb, hasonló terrorakciók leselkednek ránk, a félelem elhatalmasodik, a válság radikalizálódik és rossz irányba vezet. Ezt saját lelkiállapotom is mutatja. Miközben a CNN helyszíni közvetítését figyelem, egyszer csak kintről fegyverropogásra emlékeztető hangokat hallok. Lehet, hogy nem ismertem fel a dörrenéseket, csak tűzijáték volt, mégis nyugtalanság fogott el. Aztán ismét az isztambuli meg ankarai helyszíni közvetítést figyeltem. Nem vagyok semmiféle erőszak, így a katonai puccsok híve, de az iszlámista, demokráciaellenes Erdogánnak sem. Ezúttal az iszlámisták, jelentős emberáldozat árán egy éjszaka néhány óra leforgása alatt, meghiúsították a katonai államcsínyt. A puccsistákra valószínűleg a szörnyű büntetés vár, a demokráciára még szörnyűbb.

Családi Kör, 2016. 07. 14.