2021.február 2.
Naplójegyzetek, fragmentumok
Egy ponton gyakran kétkedve megtorpanok. Félek a népek és a nemzetek gyávaságáról nyilatkozni és azzal az ismert állítással hárítom el a véleménynyilvánítást, hogy a nép ártatlan. Mint sokan mások én sem tudok szabadulni az ártatlan és a félrevezetett népről szóló hiedelemtől. Bírálom az önkényuralkodókat, a politikusokat, de mit gondoljak a népről, amely szabad választásokon megválasztja őket? Voltaire nyíltabb volt. „A tiszta despotizmus – írta – az emberek rossz viselkedésének büntetése. Ha egyvalaki vagy egynéhány személy a hatalmába kerít egy emberi közösséget, ez szemlátomást azért történik, mert a közösség sem eléggé bátor, sem eléggé leleményes nem volt ahhoz, hogy magamagát kormányozza”. Hasonló kételyek kísértettek 2000 őszén a Milošević-ellenes tüntetések idején. Csodálatosan szép szeptember volt, sosem láttam Újvidék felett olyan ragyogó kéknek az eget, mint akkor. Anikóval esténként loholtunk a Szabadság térre, hogy részt vegyünk a Milošević-ellenes tüntetéseken. Nyakamban a fütyülő lógott, mint a többi polgárnak. Én is fütyültem a tömeggel, de nem voltam képes hangosan ordítani, hogy „vörös banda”, nemcsak azért, mert azt a hatalmat nem tartottam „vörösnek”, hanem azért sem mert az már a személyeknek szólt. Nem káromkodtam a tömeggel, nem szidalmaztam külön-külön Miloševićet vagy a családját. Amikor fütyültem, úgy véltem a jelenség ellen lázadok, de a többi szólam már a személyről szólt. Úgy gondoltam, hogy Milošević csak képviselte azt az eszmét, amely a tömeg lelkében honolt. Fütyültem, de lelki szemeim előtt megjelentek a közelmúlt jelenetei. Láttam a Miloševičért rajongó tömegeket. Köztük voltak egyszerű polgárok, akik semmiféle ellenszolgáltatást nem vártak cserébe. Nem voltak nacionalisták, csak a jobb jövőben bíztak. Sokan bizonygatták, hogy ők nem soviniszták, csak büszkék akarnak lenni nemzeti hovatartozásokra. Ezért rajongtak a Vezérért. Ártatlanok voltak? Ugyanazok a szlogenek hangzottak el akkor, amelyeket ma is hallok, amelyeket annyira megszoktunk, hogy immár fel sem kapjuk a fejünket. Az akkori Vezér távozott, de az eszme túlélte őt: az „ártatlan” szlogenek maradtak. Voltaire figyelmeztetésén érdemes lenne többet rágódnom, habár attól tartok, hogy sosem tudom a dilemmámat megválaszolni.