A Balkán és Közép-Európa határáról a Duna partján elhelyezkedő Újvidék városából érkezem, amely hajdan a híres, római limes közelében létesült. Az emlékezetben, még ma is így él, a hajdanvolt limesi táj. Évszázadokon keresztül hasonló kulturális és etnikai hibriditás jellemezte, mint Grass Danzigjét vagy Magris Triesztjét, ami azért egyértelmű, mert a török seregek elűzetése után, a Mária Terézia kezdeményezte betelepülés folytán, a városban nagyjából egyenlő részarányban voltak jelen németek, szerbek, és magyarok.
Az első világháborút követő időszakban módosult a lakosság összetétele, a második világháború után pedig radikálisan megváltozott az arány.-ben csak a Vajdaságban, 70 000 német, és vagy 20 000 ezer magyar tömegsírban végezte. A maradék, mintegy 200 000 német egy részét kitelepítették, a másik része pedig elmenekült vagy áttelepült Németországba. Hatvan év után, a több mint 300 000 németből, ma csupán néhány ezer él ezen a területen. A magyarok száma megfeleződött. Csökkent a zsidók, továbbá a többi kisebbségek, románok, ruszinok szlovákok száma is. Egy gazdag, európai multietnikus régió a szemünk előtt tűnik el.
Az Exterritórium című dokumentumregényemben, az emlékezés balkáni drámáját, saját családtörténetemen keresztül próbáltam ábrázolni. Ez pedig az emlékezéssel kezdődik. 1999 tavaszán, a NATO-légitámadások idején, anyámból váratlanul törtek fel az emlékek. Vallomásszerű elbeszélésből tudtam meg, hogy szülővárosomban, hol rejteznek a tömegsírok, amelyekben többek között, rokonaink is vannak. Először beszélt erről a témáról előttem nyíltan. Az egyszerű emberek ugyanis évtizedeken át hallgattak azokról a szörnyű időkről. Magukba folytották a bűnös múlt emlékét és rejtélyként ott őrizték. Még 1990 után is, amikor negyvenévnyi kényszercsend után, a közéletben szólni lehetett róla. A magánélet reteszei, sokkal nehezebben pattantak fel, mint ahogy gondolnánk.
Megdöbbentem kérdeztem anyámat, hogy miért csak most, 55 esztendő elmúltával, miközben én is hatvan lettem, idézi meg előttem e történeteket. Válasza rövid és tárgyilagos volt. Hallgatásukkal, a javamat szolgálták. Megrendülve kérdeztem, hogy apámmal, aki vagy tíz évvel előbb meghalt, a 40 éves házasságuk alatt, egymás között, beszélgettek-e a tömegsírokról. Soha, egy szót sem. Titoktartásuk, a fátum elleni, kimondatlan fogadalom volt.
Az emlékezet, totális amnéziájáról volt szó. Szüleim attól féltek, hogy ha megidézik a múltat, akkor úgy járnak, mint a bibliai Lót: sóbálvánnyá változnak. Engem is kímélni akartak az emlékektől.
Az emlékek azonban, mint Czeszlav Milosz Erünisszei mindig a sarkunkban vannak. Az Éj Lányai követnek bennünket és megbüntetik régi bűneinket és – ártatlanságunkat is.
Az anyámból tehát, a NATO-légicsapások idején törtek fel a tömegsírok emlékei, akkor, amikor a szerb rendőrség és a katonaság Koszovóban ásta az albánok részére a tömegsírokat, Vajdaságban pedig a katonai erők parancsára, az emberekkel árkokat ásattak, az esetleges, északról érkező, NATO szárazföldi támadás ellen. Az árkoknak, négy méter széleseknek kellett lenniük, mert állítólag, a tankok előretörését akadályozták volna. De, az emberekből feltört az emlékezés:-ben is négy méter széles gödröket ásattak velük, a vesztőhelyük előkészítését bízták rájuk. Ezeket az emlékeket azonban a totalitárius rendszer tabu témává nyilvánította, megtiltotta a rájuk való emlékezést. Emlékezni vétkes bűnnek számított, hiszen ez csak a győztesek joga. A totalitárius rendszerek, nemcsak a hivatalos emlékezést akarják uralni, hanem az ember lelkét, a személyes emlékeit is. Nem csak azt határozzák meg, hogy mire szabad, hanem azt is, hogy mire nem szabad emlékezni.
Úgy szocializálódtam, hogy a magyar és a német fasizmusra emlékeztünk, nevelődésem története tehát, a tudat alatt is ható, szégyen jegyében telt el. A „hideg napok” néven ismert magyar bűntetteket, amikor Újvidékeken a magyar hatóságok 1942-ben megöltek és a Dunába vetettek mintegy zsidót, romát és szerbet, nem lehet, de nem is szabad tagadni, viszont nem lett volna szabad letagadni az, azt követő retorziókat, az emlékezés bosszúját sem. Közép-Kelet-Európa és a Balkán azonban mind a napig, az emlékezés szelektív elnyomásának és szelektív hegemóniájának, az emlékezés bosszújának a jegyében él. A volt Jugoszlávia egymással harcban álló felei az emlékekre hivatkoztak. A fegyverek arról „vitatkoztak”, hogy melyik emlékezés a hiteles és melyik a mérvadó. A mai, az EU-tagállamok viszonyába is beszivárgó, közép-kelet-európai etnikai konfliktusokat, szintén az emlékezés politikája termeli ki. Az régióban a rendszerváltást követően baljós populista mozgalmak indultak be. Feltörtek a totalitarizmus idején elfojtott emlékek, mert ezek a társadalmak beléptek ugyan a többpártrendszerű parlamentáris demokráciába, de a történelem, az emlékek pluralista kultúráját nem sikerül elsajátítaniuk. Ha a szerbiai társadalom szembenézett volna az-ös vajdasági magyar és német tömegsírokkal, akkor talán nem került volna sor a srebrenicai vagy pedig 1995-ben és 1999-ben, a koszovói albán tömegsírok megásására sem.
A konfliktusok azonban, gyakran sajátos személyes és kollektív emlékezet-sizofréniát szülnek. Az 1944-ben a Vajdaságba bevonuló szerb kommunista és nacionalista csapatok először egy zsinagógát romboltak le. Nem az antiszemitizmus volt ennek a galád tettnek a hajtóereje, hanem az emlékek terrorja vezette. Az emlékezés stratégiáját ugyanis, a másságoktól való félelem alakította ki. A másságot pedig, azok is magukban hordják, akik harcolnak ellene. Ezt kényszerülnek sokszor elnyomni, amivel önmagukat csonkítják meg. Bőven akad erre példa. Az etnikailag vegyes térségekben sok vegyes nemzetiségű család is élt és él mind a mai napig. Vajdaságban például: magyar és zsidó. Szállasiék tombolása idején a családok zsidó tagjai a holokauszt áldozatai lettek, vagy pedig menekült sorsra kényszerültek. Csak azért, mert származásukból kifolyólag mások, zsidók. A szerb partizánok bevonulásakor, a magyar családok tagjaival töltötték meg a tömegsírokat vagy megfutamodtak. Csak azért mert magyarok. De az abszurd történetek ezzel nem fejeződtek be. A 2. világháború idején, sok szerb családfő, az egyik fiát a kollaboráns csetnikekhez küldte katonának, a másik fiát pedig a kommunistákhoz állították be. Az óvatos apák így mentették a családot. Ebből, a furcsa helyzetekből jött létre, hogy egyazon famíliában egymás mellett él a tiltott és a hivatalosan szentesített emlékezés. Az egyiket elfojtani, a másikat pedig glorifikálni kellett. A politikai helyzettől függően a szerepek cserélődtek, de az egyik mindig elnyomta a másikat. Ez a konfliktusos emlékezés jellemzi ma is a közép-európai és a balkáni társadalmakat.
A jelenközpontú demokratikus társadalmakat azzal bírálják, hogy elsenyvesztik az emlékezést, mert kizárólag, csak a jelen érdekli őket. Tzvatan Todor ezt az utat is a barbárság útjának nevezte. Közép-Európában és a Balkánon viszont a barbárság másik útját járjuk: amelyet az emlékezés állandó megcsonkítása, hatalmi szelekciója, az állami emlékezés monopóliuma jellemez. Ez az emlékezet-világ konfliktusos és anarchikus. A többpártrendszerű, parlamentáris demokrácia felcserélte az egypártrendszerű uralmat, az emlékezés feletti hatalom azonban egypártrendszerű maradt. A politikai élet plurális, az emlékezés monomániákus. Bár éppen béke honol, emlékeink mégis csatatérre hasonlítanak. Ezek a társadalmak az emlékezés kentaurjai lettek. A kentaurság ez esetben azt jelenti, hogy emlékeinek egyik része hivatalosan glorifikált, a másik része pedig elfojtott, tiltott vagy pedig titkos. A kettő vívja áldatlan harcát az egyének és a közösségek mindennapjaiban.
(A lipcsei 11. Kultursalon pódiumbeszélgetésének a bevezetője, 2006. 09.15.)