Az első millió…
2012. december
Európa?
A berlini Fischer Alapítvány felkért, hogy vegyek részt az Aminek van tétje elnevezésű beszélgetésen, mely Budapesten kerül megrendezésre. Tiszteletre méltó meghívás, elfogadást illetően azonban bizonytalankodom. Egyre inkább kezdem hinni, hogy Európa az én magánügyem. Megelégeltem az Európa elnevezésű összejöveteleket. Munkásságom kezdetén, amikor az Új Symposionban közöltem az írásaimat, az európaiság szitokszónak számított, ezzel szemben, két-három évtized elmúltával, azok is Európáról papolnak, akik egykor szitkozódtak. Nos, ezek járatták le Európát! Olykor egészen komikus helyzettel találkozom. Azok a magyarok ugyanis, akik évtizedeken át a „gyökértelen európaisággal” gúnyolódtak, időnként azzal hozakodnak elő, hogy a szerbekből hiányzik az európaiság. Minden ismétlődik, csak az idő kereke forog tovább. Újabban ismét szitokszó kezd lenni Európa, én pedig maradtam az, aki voltam: európai fattyú. Nem tartozom a reptéri kozmopoliták közé, nem felülnézetből, hanem alulnézetből érzékelem Európát, mint ahogyan ezt legutóbb megjelent Bűnhődés című kötetemben is ábrázolom. Egyedül a könyvtáramban békélek meg vele. Viszolygok a brüsszeli bürokráciától, meg a reptéri európaiságtól is, legalább annyira, mint a parazita nacionalizmustól. Ez pedig majdnem annyit jelent, hogy nem tartozom se ide, se oda. Sehova. Talán így van ez rendjén: a senki földjén vagyok otthon, számomra ez a hiteles Európa.
Bandukolunk a jogállami kapitalizmusba
Egyelőre úgy tűnik, Aleksandar Vučić kormányfő helyettes, komolyan gondolja a korrupció elleni küzdelmet. Szinte naponta előállítanak valakit. Olyan bejelentés is elhangzott a kormányfő szájából, hogy a közeljövőben kormánybizottság alakul, amely átvilágítja az újgazdagok tőkéjének eredetét. A szakértők óvatosak. Hogy miért? Van rá okuk, hisz eddig számtalan párt hirdette meg a korrupcióellenes programot, melyek aztán sorra megfeneklettek. Vučić a korrupció gyökerét szeretné kitépni! Azt a bizonyos „első milliót” keresi! Karl Marx jut eszembe. Az első piszkos millió rendre piszkos milliárdokat fiadzik! Vučić és munkatársai elszántak. A kísérlet azonban nem sok reménnyel kecsegtet, bár nem hiábavaló cselekedet, hisz legalább részleges eredményt hoz. Elképzelhető, hogy megelőző effektust vált ki, nagyobb óvatosságra inti a mohó politikai meg gazdasági érdekcsoportokat, főleg abban az esetben, ha nem pártszempontok alapján történik a bűnösök szelekciója. A pauperizált tömeg, elkeseredésében skalpokat követel. A lavina megindult, és nem tudni, hol állapodik meg. Igaz, a tegnapi hatalomtartók közül főleg a Demokrata Párt tagjaira csapkodnak a zeuszi villámok, a többi volt kormánypárt tagjai, akik az elmúlt évtizedben, illetve előbb gyakorolták a hatalmat, egyelőre úgy fest, mintha szentek lettek voltak. Ki kell azonban várni a végét! Ha Vučić végig szándékozik menni ezen az úton, akkor nem csak a kisebb nagyobb kupecekkel kerül szembe, hanem azzal a vadkapitalista rendszerrel, amelynek ő is gyermeke. A vesztegetés eszméje be van építve a vadkapitalizmus szabad piacának kánonjába. Aki tehát a korrupciót a nyugati „jogállami kapitalizmus” szintjére kívánja visszaszorítani, az előbb vagy utóbb szembetalálja magát a szerbiai rendszer alapos reformjának imperatívuszával. Akkor sem történik csoda, csak szubtilisebb lesz a kizsákmányolás, a vesztegetés, a csalás, a demagógok „kleptomániája”.
Vajdaság-vita
Kiéleződni látszik a Vajdaság-vita. A baj az, hogy a háttérben meghúzódik egy réteg, a főfoglalkozású patrióták kórusa, akik patriotizmusuk bizonyítása érdekében ellenségeket fabrikálnak. Mostanság azonban az említett hazafiak kellemetlen helyzetbe kerültek. Szerbia valós belső ellenfél nélkül maradt! Könnyű dolga volt Milosevicnek amikor még létezett Jugoszlávia, riválisnak számítottak a szlovének, a horvátok, a muzulmánok. Az említettek sebesen elköszöntek Szerbiától. Maradtak a montenegróiak. Csakhamar ők is búcsút vettek. Végezetül a koszovói albánok is felmondták a közös életet. A főfoglalkozású patrióták ellenség nélkül maradtak. Ami hátra maradt, az a gazdaságilag visszafejlődő félben lévő Vajdaság szelíd népe.
Magyar kivándorlók
„A Magyarországot elhagyók zöme ma már főleg nem a megélhetési gondok elől menekülve választ magának új hazát”, írja a Magyar Nemzetben Torkos Matild, majd így folytatja: „Azok is felkerekednek, akiknek van munkájuk, a piacon jól eladható szakmai tudásuk, és idegen nyelven is jól elboldogulnak.” Ahogy mondja, az elmúlt húsz évben még sohasem volt ilyen magas a kivándorlást tervezők aránya. Mára minden ötödik magyar, ideiglenesen külhonban vállal munkát, vagy végérvényesen elhagyja hazáját.
A pesti kandallók mellől
Egykori osztálytársam, előveszi az orvosi látleletet és hosszasan néz maga elé. Amint fiai megkapják a magyar állampolgárságot, nyomban külföldre távoznak. Arra számított, hogy a gyerekek Magyarországon telepszenek le, azonban kiderült, hogy ott sincs munkalehetőség, emiatt Kanadába készülődnek. Azt is elfogadtam volna, hogy Ausztriában próbáljanak szerencsét, mondta, és a látleleteket visszatette a táskájába. Kérdőn ránéztem. Semmi biztató sincs bennük, mondta, majd hozzátette: Kanada és Ausztrália messze van. Továbbra is tart a vajdasági magyar exodus, csak nem olyan látványosan, mint a kilencvenes években. Erről a témáról csak napi-politikai csatározások keretében beszélünk. Hallom, Markó Bélának, az RMDSZ egykori vezetőjének felróják, hogy néhány évvel ezelőtt ellenezte a kettős állampolgárságot, mert Erdély kiüresedésétől tartott. Néhány buzgó vajdasági magyar vezető is attól tartott, hogy a kettős állampolgárság a kisebbségben „kegyes nemzethalált” idéz elő. A kezdet kezdetén, még a kilencvenes évek elején, az elsők között álltam ki a kettős állampolgárság mellett, emiatt, joggal teszem szóvá, hogy ez a téma nem lehet csak a napi politikai harcok, a pártvillongások ügye, mert bumerángként vág vissza! Az ilyen eshetőségre fel kell készülni, annál is inkább, mert míg a kilencvenes években főleg Magyarországra települtek át a vajdasági magyarok, most az új kettős állampolgárok Németországba, illetve más nyugati országba igyekeznek. Nem lehet őket elítélni, inkább a mobilitás új kultúráját kéne elsajátítani, hogy nem csak oda vezessen az út, hanem vissza is. Újféle önbizalmat erősítő maradáspolitikát kéne megfogalmazni, azzal a szándékkal, hogy a helyi magyarság képes legyen olyan szellemi és anyagi értékeket létrehozni, amelyek megállják a helyüket Budapesten, Belgrádban, Párizsban vagy Berlinben. Egyszer már arról is szólni kell, hogy elhanyagoltuk a vajdasági magyar önbecsülést. Szembe kellene nézni azokkal a szónokokkal, akik szüntelenül az önkolonizációs szólamokat hangoztatják. A sors iróniája, hogy a kisebbségi kultúra támogatására szánt alapokból, olyan projekteket támogattak, amelyek azt bizonygatták, hogy itt nincs semmi érték. Az értelmiség áruló, a köznépet pedig elkábította a titói jóléti szocializmus, bizonygatták azok a szónokok, akik a pártállamban főszerkesztők, felelős tisztségeket betöltő személyek, kitüntetett írók voltak, aztán hirtelen váltottak. Ezek a művek azt sugallják, hogy azok állták a sarat, akik elmenekültek a strázsáról, mielőtt még egy puskalövés is eldördült volna. A pesti kandallók mellől rázták az öklüket, azzal a csatakiáltással, hogy: „Megállj, megállj, te kutya Szerbia”. Így lett belőlük hős!
Javaslatok
Bertold Brecht egyik versében végrendelkezik. Lejegyzi a sírkövére vésendő mondatot: „Javaslatokat tett”. Ez nem csupán hiteles ars poetica, hanem mélységesen mély értelmiségi hitvallás (is), két szóban. Javaslatokat teszünk, akkor is, ha ez irritálja a hatalmat. Ez a maximum. A brechti folytatásra már gondolni sem merünk, hozzáteszi ugyanis a mások oldal álláspontját is: „Mi pedig/ Elfogadtuk a javaslatokat”, A költő pedig leszögezi: „Ez a felirat mindannyiunkra jó fényt vetne..”
Harminc év!
A városközpontban egy régi újvidéki villamost kávézóvá alakítottak át. November utolsó napjaiban meglepően sokan ülnek a napsütötte teraszon. Megtorpanok, kedvem lenne leülni, bámészkodni. Kissé bánom, hogy újra távozok a városból. Holnap a Napló-kör estjén veszek részt, ahol egy részletet olvasok fel a Neoplanta vagy az Ígéret Földje című, még meg nem jelent regényemből. Közel harminc év után, végre magyarul is bemutathatok irodalmi műveimből ebben a városban.
Családi Kör, 2012. december 6.