Az autonómia próbaköve a demokrácia

2012. november-december

Pesti emlékek

Húsz-huszonöt évvel ezelőtt, ha csak tehettem március 15-én meg október 23-án felutaztam Budapestre, hogy tanúja legyek az ellenzéki tüntetéseknek. Csodáltam az önkényuralmi rendszerrel szembenéző emberek közösségvállalását. Magyarországgal kapcsolatban két maradandó élmény maradt meg bennem.. Az egyik a szolidaritás erényét idézi meg, a másik a rendszerváltás nagy reménységéhez kötődik. Mostanság letűnőben az olyan értékrend mind összetartás, a régi baráti társaságok csoportokra bomlottak, s így vagy úgy, de ki vannak szolgáltatva a hatalomnak. Az egyik csoport tagjai kegyeltként a másiké ellenfélként. Így hát nem maradt más hátra, minthogy a régi időkre emlékezve Bibó István tanulmányait olvasgassam.

A tiszta kéz politikája

Meggyőződésem, hogy az én életemben Vajdaság autonómiája sokkal többet jelent, mint pusztán politika. Meghatározó életérzés, kultúra, életforma, egzisztenciális élmény. Kimeríthetetlen történet, amely hatással tudott lenni rám, hogy a vészterhes időkben is a Vajdaságban maradjak. A balsorsban döbbentem rá, hogy Vajdaság autonómiáját azok árnyékolják be a leginkább, akik csak a politikát vagy a karrierjüket látták benne. Retorikájuk harcias hangnemben kezdődött, aztán átalakult, mígnem rendre megállapodott, azaz kiegyeztek Belgráddal. Amit tegnap sikernek neveztek, abból mára kudarc lett. Nem hiszek a demokráciát relativizáló bársonyfotelek radikalizmusában. A szelíd de szívós radikalizmus híve vagyok, aki az autonómia legnagyobb értékét a demokráciában látja. És ez az a pont, amely mellett vagy kiállunk, vagy nem, viszont semmiképp sem viszonyulhatunk képmutatóan. Nem támasztják Vajdaság autonómiáját azok, akik ellehetetlenítik a szabad, kritikus gondolkodást! Akik sorainkban kotyvasztják a pártokráciát, azok lejáratják Vajdaság autonómiáját! Tito autonómiát adományozott a Vajdaságnak, amit aztán elraboltak a nacionalisták vagy eltékozolták az autonomisták. De maradjon ez a múlté. Manapság nincs és nem is lesz tekintélyelvű adakozó, emiatt az autonómiát demokratikus kultúrával kell kivívni. Olyan demokratikus szellemet kell ápolnunk, amely a legnagyobb autonómia elleneseket is tiszteletre készteti, esetleg mellénk állítja. Nem gondolom, hogy Kosta Čavoški, Dragan Marković Palma vagy Velimir Ilić mellénk nem, ők jobban teszik, ha tagadják, ellenzik törekvésünket, mert ezzel jó szolgálatot tesznek nekünk. Csakhogy mindez nem elegendő. Tudnunk kell, hogy egymillió vajdasági szavazópolgárt kell magunk mellé állítani! Egymilliót! Ezt csak a tiszta kéz politikájával érhető el! Persze, mondhatja valaki, hogy ez merő idealizmus. A pragmatikusaknak csak azt tudom válaszolni, hogy a centralisták eszközeivel lehetetlen az autonómia kivívása.

Példakép és mérce

A szervezők rábeszéltek, hogy vegyek részt, és beszéljek a Radomir Konstantinović halálának évfordulójára rendezett ünnepi megemlékezésen. Egy évvel ezelőtt, október 27-én halt meg az egyik legjelentősebb európai formátumú szerb értelmiségi. Tisztelőjeként vállaltam, hiszen többször is írtam róla, és kívánságára 1998-ben volt alkalmam promoválni új regényét, a Descartes halálát. Éppen szülővárosában, Szabadkán. Aztán Szarajevóban találkoztunk, ahol a Vidék filozófiájáról beszéltem, abból az alkalomból, hogy tagja lett a Boszniai Tudományos és Művészeti Akadémiának. Számomra a szerbiai kérdésekben mérce volt, még akkor is, ha az akadémikusok főfoglalkozású verőlegényeinek ez nem volt ínyére. Ezért tiltakoztam, amikor a szabadkai városatyák nem fogadták el a városi kultúráért felelős titkár javaslatát, miszerint Radomir Konstantinovićot válasszák a város díszpolgárává, mondván, hogy nem tudják, kiről van szó. Lehetséges-e, hogy a városatyák nem olvastak újságot? Közismert, hogy a Milosević-rendszer egyik legtöbbet támadott értelmiségijéről van szó, akit főleg azzal támadtak, hogy semmibe veszi a nemzeti érzést. Tehát, cikkeztek róla. Nem volt ismeretlen. Döcögve ugyan és elviselhetetlen ellentmondásokkal, de talán fordulat várható. Sajtóhírek szerint ugyanis Konstantinović hamarosan szülővárosának díszpolgára lesz. Az utókor, talán jóváteszi a jóvátehetetlent. Őszintén szólva, nem valószínű, hogy tizenöt évvel ezelőtt megtörténhetett volna, hogy a tartományi képviselőházban Konstantinovićról beszéljek. Nyilván egyikünk sem lett volna kívánatos. A terem hivatalos jellege kissé zavart, ezért nem bírtam ki és kénytelen voltam megjegyezni, hogy jó lenne alternatív helyszíneken is megemlékezni Radomir Konstantinovićról. Merthogy több mint két évtizeden át épp a kitagadottak, a megalázottak, a lázongók, a nyughatatlanok ápolták Konstantinović szellemiségét. Ő volt a „másik Szerbia” mércéje. Egy közösség kultúrájának alapjait pedig csak úgy lehet, képviselni ha van mérce. Létezik viszonyítási alap. Számomra Márai Sándor vagy Thomas Bernhard, meg sok más értelmiségi és író, példaképet jelentett, de mércét csak az képviselhet, aki ugyanabban a közösségben, ugyanabban a kultúrában tevékenykedik, mint én. Nemzedékem legjobbjainak szerencséjük volt, mert Sinkó Ervin és B.Szabó György képviselte a mércét. Mércét jelentettek saját tévedéseikkel, kudarcaikkal együtt. Mert a jelentős személyiségeket éppen a tévedéseik és tévelygéseik, kudarcaik és szellemi kalandjaik jellemzik. Jaj, annak a nemzedéknek, amelyet arra ítéltek, hogy a tévedhetetleneket tekintsék példaképüknek, hiszen ezzel a hazugság csapdájába kényszerítik őket. De, jaj annak a nemzedéknek is, amely nem talál a saját közösségében mércét. Napjainkban az utóbbi veszélye azért oly vészes, mert túl sok a tévedhetetlen.

Szenvedés és emlékezés

Eszékre utazom, ahol harminc évvel ezelőtt jártam, amikor is a Horvát Nemzeti Színházban megnéztem Csehov Három nővérét. Ott is ugyanazt a pannon nosztalgiát fedeztem fel, amivel az Újvidéki Színházban találkoztam. Eszék és Újvidék között maradt még némi történelmi rokonság, viszont a különbségek egyre szembetűnőbbek. Bécs szelleme itt eleven, érződik az eszéki utcákon, az autóbuszban legfőképp a kávéházakban. Az emberek viselkedésében. Nem véletlen, hogy a szlovén prózaíró és esszéista Aleš Debenjak az osztrák napoknak szentelt programban, szóba hozta a nosztalgiát. Ő is, Erwin Einziger, osztrák, Ivana Šojat Kući horvát prózaíró és velük együtt én is, egyhangúlag elutasítottuk a naiv írói látásmódot, színlelésnek és ámításnak neveztük. Ám a sorozatos illúzióvesztés századában a nosztalgiának maradt még némi értelme. Emlékeztet a múltra. Az emlékezést pedig meg kell szenvedni. Szenvedés nélkül nincs emlékezés, ilyenkor csak a rideg és értelmetlen leltár marad.

Sírkertek

Levélváltás Nagy Abonyi Melindával. Összeállt a fellépési terv. A zürichi közös estünkön Melinda olvas fel németül a Bűnhődés című regényemből, én pedig magyarul a Galambok Röppennek fel, című, legutóbb magyarul megjelent regényéből. Huszágh László írja, hogy a zürichi Cabaret Voltaire-ben elkeltek a 25 frankos belépőjegyek. Néhány nap múlva repülök. Regényének mondatai kísértenek. „Minden harmadik ház üresen áll, tudod mit jelent az, amikor csak a temető növekszik?” Ez a tudat bánt engemet is. Immár két évtizeden át. Kimondani is szorongató érzéssel tölt el.

Mégsem olyan kék az ég

Évekkel ezelőtt, ha J. L. azt mondta, hogy kék az ég, akkor a pártmunkás-újságírók lelkesen ismételték: igen, csakugyan kék az ég. Buzgóságukban, megfeledkeztek az égre pislantani, ezért akkor is tapsolva ismételgették, hogy kék az ég, amikor borús volt. Merthogy miért ne? Vessen magára az ég, ha nem égszínkék. Már nem tapsikolnak neki. Pedig mostanság nem a kék égboltozatról mesél, hanem sokkal fontosabb, megfontolandóbb dolgokról. Arról, hogy sehogyan sem érvényesül a rehabilitációs törvény. Valami nem stimmel! Ezekben a hetekben én is végighallgattam egy ilyen tárgyalást. Szörnyű érzés vett erőt rajtam, azon tépelődve, hogy hogyan bizonyítsa az utód a felmenők ártatlanságát, ha már nincsenek tanúk, nem voltak védőügyvédek, csak maradtak a hevenyészen papírra vetett mondatok, a névtelene besúgók, és a – főbelövés. Azokra az emberekre gondolok, akiknek végig kell járniuk ezt a bírósági kálváriát. J. L. bevallja, hogy ő többé nem optimista, azt gondolom, joggal. Időben kellene meghallani figyelmeztető szavait. Szóra sem lenne érdemes az egész, ha mindez nem mutatna rá a körünkben eluralkodó jelenségre. Amíg egyik vagy a másik személy hatalmon van, addig tilos bírálni. Amint kikerül a hatalom bűvköréből, többé észre sem veszik. Pedig ugyanarról a személyről van szó, akit tegnap még tévedhetetlennek tartottunk. Nem furcsa?

Családi Kör, 2012. november  1