Naplójegyzetek, fragmentumok
- március 29., kedd
(…) A szerbiai választási eredmények nem sok jóval kecsegtetnek. Egészen bizarr helyzet: mindenki panaszkodik, de mindenki elégedett. Mi mást tehetek, szembesülök azzal a kérdéssel, amelyet sokáig kerülgettem, nem mertem színt vallani. Igaz, nem kis iróniával utaltam az „ártatlan népre”, de arra nem kerestem választ, hogy bűnös lehet-e nép, illetve annak többsége. Pedig lett volna okom rá, hiszen 1990-ban és az utána következő években láttam, hogy a nép többsége rajong Milošević háborús politikájáért, ám a nemzeti érdek nevében elfogadta az autokrata rendszert, holott voltak titkos választások. Nem elégséges magyarázat, hogy a média és a propaganda „félrevezette a népet”. Ártatlannak nevezhető-e a nép, amely jobban hisz a propagandának, mint a saját szemének és személyes tapasztalatának? 1991-ben a boltok üresek voltak, az emberek tele voltak panasszal, a nép azonban Miloševićre szavazott. A hangzatos nemzeti érdekek fontosabbak voltak a nincstelenségnél. Szóval, mindez eszembe juttattja Dwight Macdonald 1945-ben irt esszéjét az értelmiség felelősségéről. Macdonalt kiszélesíti a felelősséget és a nép felelősségéről is szól. Felidézi Max Lerner riportját, aki a háború végén az egyik német falu előtt találkozott egy csoport paraszttal, akik váltig esküdöztek, hogy nem voltak Hitler pártján, kényszerből szavaztak rá. Aztán az aacheni munkásdokkal találkoztak, akik elismerték, hogy Hitler oldalán voltak és ezt meggyőződésből tették. Nem kényszerből cselekedtek, tehát vállalják a múltjukért a felelősséget. Lerner szerint a munkások erkölcsi tartása sokkal becsületesebb. A mi időnket éppen ez a felelősségtől való kollektív menekülés jellemzi.