Az aktuális Balzac

2012. március

Lepipáltuk a svájci unalmas demokráciát

A legutóbbi svájci parlamentáris választásokon a polgároknak mindössze 48 százaléka járult az urnák elé. Sok tényezővel magyarázható ez, legfőképpen azonban az unalmas demokráciával, vagyis azzal, hogy demokratikus intézmények szilárdak, tehát a polgárok nem érzik szükségét annak, hogy szavazzanak. Ezen kívül a referendumok lehetővé teszik, hogy a svájciak évente legalább négyszer az urnák elé járuljanak. Pótvizsgáznak tehát a választók is, a vezetők is. De Svájcban is – és minden demokratikus országban – gondot jelent, ha a választópolgároknak csak a fele járul az urnák elé. Ha egy országban erősek a feszültségek, vagy kopogtat a válság, akkor a részvételi arány magasabb. Ezt még a svájci grafikonok is kimutatják, 2007-ban magasabb volt a részvételi arány, mint 1995-ben. Ennek függvényében gondot okoz, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megválasztásakor a magyar választópolgároknak csak közel 30 százaléka szavazott Hogyan lehetséges, hogy lepipáltuk az unalmas svájci demokráciát is? Sajnos, a nagy győzelmi mámorban nem került sor a jelenség elemzésére. A közelgő választások időszakában azonban újra szembe kell néznünk vele, azért, hogy elkerüljük, ezért a felvidéki eset időben jött figyelmeztetések számít. A felvidéki magyarok részvételi aránya ugyanis, alacsonyabb a szlovákiai országos átlagnál. Az is kiderül, hogy jelentős számban szavaztak a Smerre, a győztes szlovákiai pártra. Ez a jelenség nálunk is ismert. Nem hiszem, hogy elejét lehet venni hányaveti, gőgös kommentárokkal, mondván, hogy éretlenek a választópolgárok. Ha a polgárok részvételi aránya alacsony, vagy ha a többségi pártokra szavaznak, akkor nem a polgárokkal van baj, hanem a hatalmat gyakorló kisebbségi elittel. Mert azért nem élünk „unalmas demokráciában”, ugyebár. A lebecsülő hang főleg méltatlan a délvidéki magyarok esetében, akik a kilencvenes években magyarként a szülőföldjükön maradtak. Abban az időszakban, amelyet a 20. század második felének legpiszkosabb időszakának neveztek, egyetemi fokon vizsgáztak nemzeti érzésből, Ezek az emberek nem a vádaskodást, hanem a legnagyobb megbecsülést érdemlik.  Inkább arról van szó, hogy a jelenség sok más, rendkívül fontos szimptómára mutat rá. Hörcher Ferenc, eszmetörténész, jobboldali gondolkodó (!), a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára, épen a szlovákiai eset kapcsán levonta az legfontosabb következtetést. „Akárhogy is látjuk a pillanatnyi helyzetet, írta, egy biztos: a határon túli magyar szervezeteknek valószínűleg alapjaiban újra kell gondolniuk politikájukat – s talán nemzedék- és szemléletváltásra is szorulnak. Másfelől a honi politikának is érdemes elgondolkodnia azon, nem kontraproduktív-e ilyen közvetlenül beavatkozni a határon túli magyarok belső vitáiba”.

Portrévázlat

A szobában példás, szülei tisztaszobájára emlékeztető rend uralkodik. Az idős asszony, túl van már a hetvenen, mesél. Minden szerdán és szombaton telefonál a fiának, aki már vagy húsz éve települt át Budapestre, ahol nehéz sors várta. Újvidéki egyetemi diplomával volt gyári munkás és rikkancs. Pár éve állandó munkaviszonya van. De nem biztos, hogy tartós megoldásra talált, hiszen mostanában odaát is romlik a helyzet. Ő egyedül él az újvidéki panellakásban. Nincs senkije, a rokonok közül senki sem él már. A fiával sokszor megvitatták, hogy mit tegyenek. Költözzön az öregek házába? Budapestre? Az utóbbi ésszerű lenne, a fia is ezt javasolja, de nem képes elhagyni a várost, ahol született, s ahol már nincs senkije. Magányosan sétál az utcákon és töri a fejét, mitévő legyen. Tanácstalanul üldögélek a széken, közben a falon függő családi fotókat bámulom. A háború szétverte a családokat mondom, de ebben sem vagyok már túl biztos. Esetleg brutálissá tette a széthullást, amely egyébként is bekövetkezett volna. Harminc évvel ezelőtt a gyerekek a falvakból a városokba költöztek, ma egyik országból a másikba vándorolnak. Elköszönök az asszonytól, s az utcán bandukolva azon tépelődöm, hogy mi köti az őt a városhoz. Talán éppen a magány, hiszen csak a magányos emberek tudnak öncélúan és szenvedélyesen kötődni valamihez. Ki tudja, hány ilyen férfi és nő bandukol céltalanul ezeken az utcákon, ragaszkodnak ahhoz, amit nem tudnak és nem is akarnak megnevezni. Féltékenyen őrzik titkukat, mert ha kimondják, akkor banális lesz. Közhelyes. Az efféle közhelyekről pedig manapság az akadémikus stallumú irodalom szól.

A tévedhetetlen értelmiségi széplelkekről

Mennyire megvetette Thomas Bernhard a nácit és a kispolgárt. Vagy az értelmiségi kispolgárt, akik fennkölt és örök eszméknek áldoz. Ez a fajta értelmiségi széplélek, a tiszta kezét fitogtatja, ám, ha ez netán bajt hoz a fejére, akkor még azt is elrejti. Ennek köszönve mindig igaza van, hogyne lenne, hiszen mindig úgy gondolkodott, mint a többség, de ezt ügyesen rejtegette, mondván, hogy nem is gondolkodott. Mert ugyan miért gondolkodjon egy író?  A hetvenes években olvastam először az osztrák író prózáját, s rendszeres olvasója lettem, de egy ideig én sem értettem meg, hogy miért beszél oly nagy megvetéssel a nemzeti szocializmusról. Úgy gondoltam, azok az ordas eszmék soha többé nem lesznek aktuálisak. Tévedtem. Most látom csak, hogy vannak írók, akik mégis gondolkodnak, habár az establishment nem szívleli az ilyeneket.

Hamvas naplója

Kora reggel élvezem a kacér tavaszi fényt. Délben kötelező séta a Duna parton.  Éjféli töprengése közben azt kérdezem magamtól, hogy mi maradt hátra? Menekülés a misztikumba? Még ez is jobb, minthogy közömbösen szemléljem mindazt, ami körülöttem történik. Hamvas naplója úgy hat rám, mint a morfinistára a drog.

Balzac, az aktuális író

A leghidegebb téli napokban a Kelet-Közép-Európában aktuális író, Balzac regényeit olvastam. Most egészen másként értelmeztem, mint ifjúkoromban. Akkor távol állt tőlem és egy kicsit unalmasnak tűnt, ma azonban közel került hozzám és nagyon izgalmas lett. Szokásom szerint legszívesebben délután vettem kezembe a regényeit, legalább olyan izgalommal, mint Thomas Bernhardot. De az utóbbi hetekben folyton meg kellett szakítanom az olvasását, mert félóránként csengettek a lakásom ajtaján. Vagy egy koldus csengetett, az utóbbi időben alaposan megszaporodott számuk, vagy pedig egy pártaktivista, mivelhogy a kampány elkezdődött jóval a választások meghirdetése előtt. A koldusok pénzért könyörögtek, a pártaktivisták pedig bizalmat követeltek. Az egyik jobban dicsérte a pártját, mint a másik. Ki kell bírni, gondoltam és félretettem Balzacot. Majd a választások után újra előveszem. Akkor még aktuálisabb lesz.

Pillanatkép

Lassan-lassan kiderül, hogy a köpenyegforgatók a leghitelesebbek. A gerincesek hallgatnak és tűrnek.

Kezdődik a kampány!

Az asszony az ajtó előtt tehetetlenül széttárta a kezét, s magyarázta, hiába nyitott ajtót, az pártaktivisták nem hoztak ajándékot. Még egy árva öngyújtót vagy töltőtollat se. Igaz, csak a kampány kezdetén vagyunk, de értesülései szerint az idén előbb kezdődik az ajándékozás, mert a nép fanyalog, s nincs nagy kedve az urnák elé állni. Ezért osztogatják korábban az ajándékokat, hiszen az ígéretekben senki sem hisz már. Úgy hallotta, hogy az egyik párt minőséges kötényt osztogat, a másik pedig piaci bevásárlószatyrot. Olyasmit is hallott, hogy papucsot, sálat, trikókat is ajándékoznak. Jól jönne, legalább ezt nem megvenni az üzletben. Ez lenne a haszon. Összegyűjti és félreteszi az ajándékokat, mert tudja, hogy a választások után jönnek a nehéz napok.

Március 15-én

Kora reggel felhős az ég Újvidék felett, csak 11 után derül ki az ég. Délelőtt Kossuth leveleit – még Shakespeare-t is idézi – olvasom, délután a televízióban megtekintek néhány műsort a helyi március 15-i ünnepségekről. A kisebbségi pártvezetők nagyobb kokárdát tűznek a kabátjukra, mint tavaly. Kikapcsolom a tévét és Kossuth levelein töprengve a városközpont felé veszem az irányt. Az utóbbi hetekben egyre több magyar mondatot hallottam az újvidéki Zmaj utcában. Ezúttal is így volt. Igaz, egyetlenegy kokárdát sem láttam, de azért mégis merem állítani, hogy a legszebb márciusi hírem, hogy szaporodnak a magyar mondtatok a Zmaj utcában. Sötétedik, mire hazatérek. Nem a közhelyes ünnepi beszédeket hallgatom, hanem újra Kossuth Lajos írásait olvasgatom, számomra csak ezzel hiteles ez az ünnep. ”… vegyenek el mindent, csak szabad sajtót adjanak, s nemzetem szabadsága, boldogsága fölött kétségbe nem esem; vagy nyomtatási szabadság, vagy a szabadság elnyomása. Út közép itt nincs! Én a sajtó szabadságára voksolok!”, mondta Kossuth Lajos. Nem alkudott: a sajtó vagy szabad, vagy nem. Középút nincs! Ha előírják, hogy milyen legyen, akkor nem szabad. És kimondta a verdiktet, a sajtó akkor szolgálja a nemzeti érdekeket, ha szabad.

Családi Kör, 2012. 03. 22.