Autonómia és ikebana

2011. december

Adomány és remény

Németország 2000 októbere után 1. 2 milliárd eurót ajándékozott Szerbiának. Ez nem kölcsön volt, hanem adomány. Ennek ellenére újra meg újra felizzik a németellenes hangulat a szerb közvélemény Oroszországot tartja Szerbia legjobb barátjának. És Kínában reménykedik. Lehet, hogy a remény nem alaptalan, de tudni kell, hogy Szerbia ebben az évben 1.300.000 euró értékű árut szállított Kínába, de ezerszer nagyobb értékben szállított be. A puszta remény eladósodáshoz vezetett.

A szabadság ára

Az apa okítja a fiát. Mérlegelje a menyasszony-jelölt hozományát, s csak azután döntsön a házasságról. Fontos tudni, hogy mit fog örökölni? Hány hold földet hoz be a házasságba?  Van-e befolyásos politikus-rokon? Mert lehet valaki ügyes vállalkozó, a nász, gyorsan befuccsol, ha nem áll mögötte rangos pártpolitikus. Nem lehet ma már olyan felelőtlenül házasságra lépni, mint a szocializmusban. Most szabadok vagyunk, de a szabadságnak ára van.

Szenttamás, Újvidék, Szabadka

Gäthje, Bärbel  a Fischer Verlag szerkesztőjének levele. Arról értesít, hogy a zsebkönyvsorozatában megjelenő Exterritórium és az Egy makró emlékiratai könyveim szerkesztője Isabel Kupski lesz. Újra ellenőrzöm az első kiadásokat, felteszem magamnak a lehetséges kérdéseket. Az Exterritóriummal kapcsolatban továbbra is ragaszkodom, hogy a Szenttamást, Újvidéket, Szabadkát magyarul írják, mivel nem helyeslem a Wieser Verlag által meghonosított módszert, melyek szerint a vajdasági magyar írók műveinek a német fordítói helységnevek szerb változatát használják. Isidora Sekulić szövegeiben, például, természetesen Novi Sadot tüntessék fel, az enyémben maradjon Újvidék a város neve. Úgy, ahogy én írtam. Úgy, ahogy az első német kiadásban megjelent.

Eco nem alkuszik

Umberto Eco, Európa egyik legjelentősebb és legnépszerűbb írója soha sem kímélte a politikusokat. Különösképpen Berlusconit vette célkeresztbe. Búcsúként a Guardianban újra elveri rajta a port, azzal a reménnyel, hogy a bukott kormányfőnek soha többé nem jut eszébe, hogy visszatérjen a politikába.

Petri és Sziveri

Roppant érdekes és felettébb aktuális kérdésekről vált levelet Radnóti Sándor és Bán Zoltán András az Élet és Irodalom hasábjain. Miért sorvad el a politikai költészet a magyar irodalomban? Radnóti szerint ennek a történetnek három korszaka van.  A Rákosi korszakban ez kényszer volt, a Kádár korszakban viszont tilos. A rendszer nagy szabadságot biztosított a „magánéleti költészetben”, de tiltotta a közéleti lírát. A harmadik időszakban viszont a politikai költészet feleslegessé vált. A levélváltásból azonban kiderült: csupán úgy tűnt, hogy feleslegessé vált, mivel Radnóti is megállapítja, hogy vannak kérdések, amelyek nem kerülnek szóba, noha „meghatározzák az életünket”.  Arra is figyelmeztet, hogy az irodalomban a politika kívül maradt az életen, bár a tényleges helyezet nem erről szólt. De „ma nem lehet így érezni”, folytatja Radnóti, miközben azt mérlegeli, hogy manapság a politikai költészet új esélye merül fel.  Bán Zoltán András a mai magyar irodalmi életet pásztázza végig, és úgy találja, hogy ma is érvényben van a kádári alku. Néhány kivételtől eltekintve, közéjük tartozik Petri György, folytatódik a Kádár-szisztéma tradíciója. „És legfeljebb a negyedik fröccs kirendelése után erősödik a magyar szépliteratúrai dörmögő dömötörök brummogása. (…) Gyávaságuk, aulikusságuk, halált megvető szervilizmusuk megint történelmi alapú: a kiegyezéskori után a Második Kiegyezés, a Kádár-szisztéma tradíciója”. A magyar irodalom ma bátortalanul politizál és elszántan apolitizál.  Érdekes lenne górcső alá venni ennek a jelenségnek a jugoszláviai vetületét. Ezen belül pedig a vajdasági magyar szellemi gyakorlatot. Azt a szerepet, amelyet Petri György vállalt, a nyolcvanas években a tragikus sorsú Sziveri János vállalta, költészetünkben ő utasította el az alkut, de alaposan elverték rajta a port az egykori pártpolitikusok, akik közül sokan ma is hatalmi pártpolitikusok. Még azt sem érhette meg, amit Petri, hogy hivatalosan is rehabilitálják.

Vaclav Havel, a szelíd radikális

Álmában elhunyt Vaclav Havel cseh író, ellenzéki értelmiségi és államfő. Úgy olvasom, hogy szelíd halálban volt része. Thomas Schmied a die Weltben megjegyzi, hogy a Kafka városában élő Havelt a szelíd radikalizmus jellemezte: radikális volt az egypártrendszer elutasításában és szelíd volt a hatalom gyakorlásában. A Frankfurter Rundschauban Arno Widmann azt írta róla, hogy nem hős volt, hanem álmodozó. A Neue Zürcher Zeitung megjegyzi, hogy nem volt politikus, hanem politikus író. Az egész európai sajtó gyászolja, joggal, hiszen mégis egyedülálló személyiségről van szó. Ma, gomba módra szaporodnak a tegnapi ellenzékiek, ő úgy volt ellenzéki, hogy nem távozott külföldre, bár a hatalom kegyesen engedélyezte, hanem maradt. Eltávolították a munkahelyéről, és később börtönbe zárták. Mert a mindenkori hatalom tudta (ma is tudja), hogy egy ellenzéki nem tölthet be felelős tisztséget. Hol elhallgatták, hol betiltották. Az egyik cikkben arról olvastam, hogy az egyetemi klérus, miközben Havelt az európai színpadokon játszották mely írókat dicsőített, és kikről hallgatott,. Ebben az időszakban nem volt illendő Havelról, az ismert európai drámaíróról beszélni. A bársonyos forradalom után ízlése tiltakozott az ellen, hogy íróként dicsérjék a saját országában, ahol politikai tisztséget töltött be. Nem dicsérték, de tisztelték. Most hazája és Európa méltatja emberi és írói nagyságát.

Szerbia legnagyobb ikebanája

Némileg engem is meglepett, hogy napról-napra növekszik a Vajdaság autonómiáját pártolók száma. Ezt olvasom ki a közvélemény-kutatók számadataiból, ezt tapasztalom az irodalmi esteken, a nyilvános fórumokon is. Ezt hallom az utcán, a szomszédoktól, a barátoktól, a kollégáktól, az egyszerű emberektől, akikről eddig nem gondoltam, hogy politikailag elkötelezettek. Bár a párttagok egy része is ide sorolható, mégis többségében a pártonkívüliek képviselik. Azok is kiállnak mellette, akik évtizedeken át a nagy szerbiai demokratikus fordulat reményében türelmesen várakoztak, mert abban bíztak, hogy ez érvényteleníti Milošević hathatós kártyáját, Vajdaság autonómiájának megszüntetését. Ám kiderült, hogy a demokratikus fordulat ugyanolyan felemás volt, mint a Vajdaság jelenlegi autonómiája. Az emberek egyre inkább rádöbbennek, hogy Vajdaság tényleges autonómiája a mindmáig csonka szerbiai rendszerváltás tükre. A vajdasági autonómia és a szerbiai demokrácia egymástól elválaszthatatlan folyamat. Ez a felismerés az autonómia eszmei alapja, ehhez csatlakoznak egyre inkább azok a polgárok is, akik az utóbbi évtizedekben települtek le a tartományban. Az államszocialista autonómiát felülről teremtették meg, minden hibájával és erényével együtt. A legsérülékenyebb pontja az volt, hogy az autonómia és a demokrácia feszültségbe került egymással. Ma másmilyen a helyzet. Az autonómia eszméje a társadalomban érlelődik, többé nem a vajdasági politikai nomenklatúra műve, hanem a vajdasági társadalom igényli. A kétségtelenül jó szándékú vajdasági politikusok ugyan verbálisan vállalják az autonómiát, de nagyon óvatosan, megelégszenek a látszatok megtartásával, vagy részleges hatalmi participációval. Ezért a jelenlegi autonómia inkább a belgrádi és a vajdasági elitek pártokratácián belüli hatalommegosztási alkuja, mintsem a polgárok mindennapi életét szabályozó autonómia. Szépen illusztrálja ezt a Vajdaság statútumának elfogadása. 2008-ban a statútum elfogadásakor a hivatalos retorika a „nagy győzelmet” hangoztatta, ma viszont azok is panaszkodnak, akik ezt a győzelmet „kivívták”. Panaszkodnak, de azért kényelmesen töltik el az időt Szerbia legnagyobb ikebanájában, a Tartományi Képviselőházban. A vajdasági elit tehát ma főleg a „panaszkultúrát” gyakorolja, de nem vállalja az autonómiáért vívott nyílt, demokratikus küzdelmet. Menekül a konfliktustól, mint az ördög a kereszttől. A másik oldal, az autonómia ellenzők tábora a csonka szerbiai rendszerváltásra esküszik. Ebben igen ambivalens: szakítana is meg nem is a miloševići rendszerrel. Kifogásolja, hogy Milošević meghamisította a választásokat, emiatt az utcára hívta a népet, de továbbra is többé-kevésbé rokonszenvezik az autonómiát leépítő miloševići doktrínával. Az autonómiát ellenzők táborába tartoznak a centralizmus parazitái is, akiknek ugyan elvben nincs kifogásuk az autonómia ellen, de nem hajlandók lemondani a centralizmus nyújtotta hatalmi privilégiumokról, hiszen a decentralizáció, köztük az autonómia, valóságos demokratikus folyamatokat erősítené. Mind a rendszerváltás befejezetlenségének, mind a centralizmus parazitáinak hívei kénytelenek belátni, hogy eszméik fiaskót szenvedtek. A pártprogramok egyre inkább hasonlítanak egymásra (egyedül Koszovó képez közöttük némi választóvonalat), új eszmék nem születnek, az egyhelyben topogásból ideológia lett. Ebben a környezetben formálódik az autonómiát hirdető mozgalom, amely ugyan nem egységes, de egyre hangosabb. Az is észrevehető, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt az idősebb nemzedékek álltak ki Vajdaság autonómiája mellett, mostanság viszont a fiatalok veszik át a szót, akiket nem terhel sem az egypártrendszerű, sem a miloševići múlt.

Családi Kör, 2011. december 22