Végel László gazdag életművének egyik legjobb darabját írta meg ebben a szövevényes pikareszk regényben.
A regény elbeszélője ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint nagyapja – akinek a történetét meséli –, de keresztnevei, sőt vezetékneve írása már bizonytalan: Franz Schlemihl, Slemil Ferenc, Franjo Slemil. Különböző szándékok, érzületek, megfontolások, politikai-történelmi kényszerűségek, impériumváltozások és azok emlékei diktálják ezt a három változatot. S ugyanígy a generációk neve is változékony, a nagyapát „Johann Schlemihlként vezették be a nagykönyvbe, a lányából Slemil Erika lett, unokáját pedig Franjo Slemil néven regisztrálták. Mi lesz velünk? A nevünk kísért, mint az árnyék, ránk ragad, és sohasem szabadulunk meg tőle. Nyomon követ, ha akarjuk, ha nem. Úgy látszik, neked három neved lesz, ami azt jelenti, hogy három árnyékkal élsz, fakadt ki.”
A „lúzer”, a vesztes, a pechmadár, a balszerencsés ember egykor igen elterjedt jiddis kifejezését az egyébként háromszor is nevet váltó francia-porosz írónak, Adalbert von Chamissónak Peter Schlemihlje tette halhatatlanná, aki eladta árnyékát az ördögnek és ezzel szerencsétlenné vált. Ez a különös történet („wundersame Geschichte”, 1814) sok mindenkire hatott, sok mindenki fantáziáját keltette föl, míg eljutott Végelig. Marx egyszer olyan helyzetről beszélt, amelyben „emberek és események fordított Schlemihlekként jelennek meg, árnyakként, amelyek elvesztették testüket”. Végel Slemiljei is fordított Schlemihlek, árnyékuk megsokszorozódik és testük szétfoszlik.
Valóban, azok a vigaszok, amelyek e véres balkáni földön is a testből erednek, nemigen jutnak ki a két Slemilnek: a nagyapát ideiglenesen elhagyja a felesége és a műhely tulajdonosának családjával Bécsbe megy, míg ő kislányával ottmarad Újvidéken, hogy őrizze a műhelyt. Vége az első világháborúnak, Schwarz úr belátja, hogy mindennek rossz vége lesz, s családostul, Slemil feleségével együtt eltűnik a történetből. A nagypapának megmaradnak szerény don quijotei álmai vagy rögeszméi, előbb a műhely megőrzése, utóbb az, hogy lánya postáskisasszony lehessen. A balkáni szépséget, egy megszálló katonatiszt szeretőjét, aki maga is Bécsbe akar visszatérni, ahol egy festőnő aktképeinek modellje volt, kiszolgálja, de testének legföljebb a látványa jut neki. Az unoka is középkoráig asszony nélkül él, s amikor összeköti végül valakivel az életét, abban sincs sok köszönet.
Forog a történelem kereke, s múlik két-három nemzedék élete. Aki helyben marad, az magyar, német, szerb uralmat él át, nacionalista, fasiszta, kommunista eszmékkel kell megbarátkoznia, s aki tegnap sztálinista, annak mára antisztálinistává, titóistává kell válnia, vagy ha nem, kihull a rostán. Hol magyarnak, hol németnek, hol szerbnek lenni előnyösebb. Az öreg Slemil, miközben címereket kalapál – amit aztán unokája folytat – a mindenkori igényeknek megfelelően, átéli a megszégyenülés és megdicsőülés minden lehetséges változatát, hol derék magyarként dicsérik, hol áruló magyarként vetik meg, hol börtönbe kerül, mert csalódik Sztálin elvtársban, hol ugyanezért élvez előnyöket. Verik és kivégzéssel fenyegetik, máskor meg kárpótolják. A kerék halála után sem áll meg: utcát akarnak elnevezni róla, mint derék antikommunistáról, majd kiderül, hogy a jámbor szándék mögött banális ingatlan biznisz húzódik meg.
Árnyjáték, persze, hogy árnyjáték, de a véresen mulatságos pikareszk mögött mégis csak fölsejlik egy majd’ évszázadnyi nemzedék életének hiábavalósága és boldogtalansága. Végel a saját helyéről nézi a világot. Ez a hely Újvidék, Neusatz, Novi Sad, vagy ahogy Mária Terézia elnevezte, Neoplanta. Itt föltehető a kérdés: „Miféle haza? Hol a haza? Mit jelent az a szó, hogy haza? Látja, kisasszony, ezzel máig nem vagyok tisztában, pedig hol az egyik hazának, hol a másiknak készítettem a címereit.” Ugyanez a kérdés Budapesten vagy Kiskundorozsmán nyilván nem tehető fel, hiszen ezek a helyek sohasem voltak elszakított területek. (Amely kifejezés megint csak ítéletekkel és előítéletekkel terhelt.) Más kérdések – a különböző világnézeti identitások – viszont közösek, de időben különbözőek, hiszen Tito egy ideig láncos kutya volt errefelé, amíg aztán Hruscsovnak ki kellett kérnie a beleegyezését, hogy Kádár legyen a forradalom leverése után a főmagyar. Ezek a különbségek azonban sem a mi szempontunkból, sem bármilyen más elképzelhető szempontból nem teszik provinciálissá Végel történetét, csak lokálissá – univerzálisan lokálissá.
Gazdag és vidám történet ez – sok vérrel, tragédiával, kilátástalansággal, reménytelenséggel.
