Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. október 21. szerda
Tegnap fellélegeztem: Újvidéken az utóbbi időben nem lövöldöztek. Korai volt az öröm, mert ma délelőtt lőfegyverrel megsebesítettek egy rendőrségi felügyelőt, aki civilben egy autótolvajt akart megakadályozni a lopásban. Az ablakból látom, hogy utca tele van rendőrrel.
Az éjszaka valószínűleg a tegnapi szenttamási bombatámadás miatt a Zöld utcáról álmodtam. Gyermekkorom utcájának emléke egyre gyakrabban visszatér. Talán mégis igaza van Jean Amerynek, aki arról meditált, hogy a „haza ott van, ahol gyermekkorunkat töltöttük”. Aztán hozzátette: „Hogy a szülőhaza kérdéskörét tunya maradiság sajátította ki magának, még nem indok arra, hogy ne vegyünk róla tudomást”. Mindig is igyekeztem távol tartani magamat a giccs határát súroló tunya maradiságtól, közhelyes szentientalizmustól. Ez az álom azonban semmiképpen sem olt szentimentális. Azt álmodtam, hogy régi barátaimmal „teniszeztünk” a házunkkal szembeni üres portán. Azt a teniszjátékot, amelynek szabályait mi találtuk ki, mivel az amerikai filmekben láttunk valami hasonlót. Ezúttal azonban nem volt erőnk felemelni karunkat, hogy a sperlemezből készült ütőkkel visszavágjuk a labdát, viszont a labda mégis magától ide-oda pattogott az egyik térfélről a másikra. A közönség szurkolt, számontartotta, hogy ki a győztes és ki a vesztes. Lehet, hogy ez vár rám, a játék tart, azonban a labda nem vesz tudomást rólam. Ezzel az állommal tértem vissza oda, ahonnan elindultam. Kora hajnalban álmomból felriadva a Cs. Szabó László esszéit olvasgattam. Péter meg akart futamodni Rómából – írta Cs. Szabó – és a via Appián találkozott a megfeszített Jézussal. Hova mész mester, kérdezte tőle. „Megyek Rómába, hogy még egyszer megfeszítsenek”, válaszolta Jézus. Péter levonta a tanulságot. Szó nélkül visszafordult Rómába. Nem menekült többé. „Vissza kell térni, itt kell maradni, élni vagy meghalni, itt kell maradni”, kommentálta a kolozsvári születésű Cs. Szabó, aki 1918-ban átköltözött Magyarországra, majd 1948-ban onnan is emigrált. Ellentmondás? Nem nevezném annak. Sokszor az exilium vagy a belső exilium tanúsítja legjobban a hűséget. Félre a szőlőfölddel kapcsolatos érzelgőséggel! Még a jugoszláviai háború előtti évek vészes csendjében írtam, hogy „Szenttamás szélén, mint aki kilépett a nélkülözhetetlen emberek köréből, mind erősebben érzed, nem szabadulhatsz ettől a plebejus világtól, de nem is köthetsz békét vele. Már nem jelenet megnyugvást, hanem lelkiismeretfurdalást. Árkádia többé nincs, ne keresd sem a szőlőföldön sem a gyermekkorodban.”. Úgy lett! (Lemondás és megmaradás, Cserépfalvi kiadó, Budpest).