(Az Egy makró emlékiratairól)
Véleményem szerint e regény századunk termékeinek körébe tartozik: mintha a korszaknak az a tehetetlensége nyerne igazolást, hogy képtelen átfogó gyógymódokat javasolni. Hemingway És a nap újra felkel című művétől a mi Mirjana Stefanovićunk Egy kitalált napló töredékeiig, az új elégedetlenségeket nem az egyének, hanem egyazon nemzedék egyéneinek csoportjai hordozzák: külön-külön alkalmatlanok, együtt azonban alkalmasak arra, hogy tagadásukat, alapvetően elutasító akaratukat kifejezzék. A fiatal újvidéki magyar író, Végel László Egy makró emlékiratai című regénye az ilyen könyvek sorába tartozik. Ez a naplóformában írott Emlékirat egy csoport fiatal lány és fiú fejlődési útját rögzíti, diákok, egyetemisták, akik Újvidéken verődtek össze, ám nem tudnak, és nem akarnak beilleszkedni a meglevő intézmények rendszerébe. Elhanyagolják a vizsgákat, idegen számukra a tanári pedantéria, megvetik azon nemzedéktársaik törekvő konformizmusát, akik pontosan tudják, mi a teendőjük; társaságban, italozva, flörtölve töltik idejüket, vagy autót lopnak és a környék szállodáiban megjátsszák az aranyifjakat.
Eközben egyáltalán nem szórakoznak olyan jól, ahogyan az kívülről tűnik: együttléteik erjesztője nem az öröm, hanem a magányosság. „Istenem”, mondja magában az Emlékiratok egyik alakja, „miért hazudtam, hogy nincsenek barátaim. De miért kellett volna bevallanom, hogy vannak? Mindegy. Hisz miközben vele ülök, csak azt érzem, borzalmasan egyedül vagyok, és mindig így volt. Napról-napra erősebb ez a felismerés. Úgy érzem magam, mintha kikergettek volna valahonnan, de nem tudom honnan és miért. Oda kerültem, ahol nem ismerek senkit, ahol soha nem jártam”.
Az üldözöttség érzése az idősebbek világával, intézményeivel, szokásaival szembeni ellenállásból fakad, amik, noha az egyébként folyékony élet kizárólagos szilárd pontjai, számukra, fiatalok számára mégis elérhetetlenek. „Sose gondolj a felnőttekre”, mondja valaki a csoportból. „Akármit tesznek, mindent elrontanak. Még magukat is. Mindent ráncba szednek, mindig rendezkednek. Igen. Mem, én gyűlölöm a felnőtteket. Esküszöm, hogy beleőrülök, ha nem leszek más, egészen más.”
Kérdés azonban, hogy mi lenne az az egészen más? A felnőttek világa nem kínál fel egyetlen kielégítő mintát sem, azonban a csoport tagjai érzik, egyszer ki kell lépniük saját átmenetiségükből, mert felnőnek. Valóban, egyenként eltávoznak valahova: van aki visszatér a szüleihez, hogy közönséges munkát vállaljon, más írni kezd, van aki lopott autóban leli halálát, van aki – mint a főhős – makróvá válik. Ám minden eltávozás árulás, lemondás a meghatározatlan törekvés tisztaságáról, amit a csoport ösztönösen, noha indoklás nélkül, elítél.
Úgy látom, ebben áll Végel regényének valódi erénye – valódi frissessége: hogy nem reked meg az elidegenedés, a kiúttalanság, értelem nélküliség leírásánál, ami sok elődjére jellemző volt, ehelyett harciasan, szilaj módon védi ezt a biztos beállítottságot nélkülöző érzést a helyére toluló szabványos megoldásoktól.
E szerbhorvát nyelvre még nem fordított érdekes mű másik erényét a magyar irodalom, s nem csupán a vajdasági magyarok irodalmának összefüggésében észlelhejük. A vajdasági irodalmat, a nemzetiségek nyelvén írottat és a szerb nyelvűt is a vidékiesség komplexusa bélyegzi meg: egyfelől az a törekvés, hogy elérje és beilleszkedjen az összjugoszláv kontextusba, másfelől hogy helyi színeivel és sajátosságaival hívja fel magára a figyelmet. Végel első művében e komplexusnak semmi nyoma. Újvidék azon események színhelye, amelyek lekötik, a Futaki utca, a Rádió klubja, vagy a Café Bulevar – maguktól adódó lokalitások, mint a Belgrádban találhatók a belgrádi, a Stockholmban találhatók a stockholmi író számára.
E vonása s nem csupán a városi közeg, az utca élete, az aszfalt mint szimbólum és valószerűség iránti fogékonysága alapján, az Egy makró emlékiratai az első modern vajdasági városi regények közé tartozik.
Végel Beáta fordítása