Akiktől nem kérnek bocsánatot
2013. május
A költő visszatér
Markó Béla költő és politikus. A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetségének volt elnöke nem tévesztette össze a két szerepet, politikusként sem tagadta meg költői mivoltát. Az elmúlt években volt alkalmam találkozni erdélyi magyar értelmiségiekkel, írókkal; emberi nagyságát még azok sem vonták kétségbe, akik másként gondolkodó politikusok voltak. Egy fiatal kritikustól hallottam, hogy alig várta, hogy Markó leköszönjön az elnöki tisztségről, minek után, tiszta lelkiismerettel írhat róla. Lejegyezheti, hogy jó költő. És politikusként nem emelte kezét írókra. Ebben különbözik Markó azoktól az író-politikusoktól, akik elvárják, hogy a kritikusok égre-földre dicsérjék őket. Sajnos, bővelkedünk az effajta, kritikusokban! Markó még ebben is szerény, elnöki stallummal ritkán engedte meg magának azt a luxust, hogy költőként szerepeljen. A politikusi időszak elmúlt, ennek következtében egyre többször találkozunk verseivel a különböző folyóiratokban. „Hol volt, hol nem volt az az ország/ meg sem születtem s itt hagyott,/ de testált rám mégis egy nyelvet,/amelyen verset irhatok”, olvasom a Second hand című versében, amelynek a kisebbségi közéleti líra antológiájában lenne a helye. Fanyar hang, kőbe vésett gyöngéd mondatok.
Huszonöt év után
Két hete küldtem el a budapesti kiadónak a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem végleges változatát. Ma érkezett meg a korrektúra. A könyv júniusban lát napvilágot. Folytatom azt, amit még a hatvanas években elkezdtem, az Egy makró emlékirataival, majd az Áttüntetésekkel. A nyolcvanas évek végén az újvidéki Stavban írt esszéimben – Peremvidéki élet – kirajzolódtak azok a motívumok, amelyek most, vagy ötévnyi szívós munka után regényformát öltöttek.
A proletár isten
Húsz év után újra kezembe vettem Tóth Árpád verseskötetét. Eljött a Vörös Isten, írta 1919-ben az Új isten című versében. Hogy pontosan mire is gondolt, azt a következő verssorok árulják el. „Hozsánna néked, új isten, hozsánna!/ Legyen szavad teremtés új igéje,/ Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,/ Mit elrontott sok régi, úri isten,/Ti istenek közt új és proletár.“ Sok idő múlt el, éppen elegendő, hogy ne a napi politika szemüvegén keresztül olvassam a költeményt. A nagy utópiára gondolok, meg arra a plakátra, amely a hajdani Új Symposion szerkesztőségében lógott a falon. A forradalom: megváltás, hirdette. Tudom, hogy sokan szívesen kitörölnék az emlékét. Annak idején, más okból volt ez a plakát kellemetlen. Miféle forradalom, mordultak fel az akkori urak, vegyétek tudomásul, hogy a forradalom lezajlott, szükségtelen még egy. Mostanság a legújabb urak a forradalmak bűneit lajstromozzák. Voltak bűnei! Súlyosak, embertelenek. Ettől függetlenül, jönnek új nemzedékek, amelyek rádöbbenek az úri fifikára. Itt-ott, még a vajdasági magyar életben is, újra komolyan írják le Karl Marx nevét, mivel felismerték a legújabb urak törekvését, hogy saját érdekük szerint fogalmazzák meg az Istenek akaratát. Immár odáig mennek, hogy az Istent is kapitalistának kiáltják ki. Noha, az igazság az, hogy bűnös bolygónkat bizony megrontotta a sok úri isten. Nem tudom, hogy valaha lesz-e új damaszkuszi út, de vélem, hogy lenni kell, mert ez a régi/új gidres-gödrös-göröngyös, nem vezet sehová.
A búcsú után
Baráti meghívásra Anikóval a Montenegróba országába utazunk. Örömmel tölt el, hogy újra láthatom a kotori öböl kisvárosait Kotort, Perastot, Tivatot, Igalót-Herceg Novit …A tervek szerint Dubrovnikba is eljutunk. Indulás előtt Fejtő Ferenc Érzelmes utazás című könyvét olvasgatom. Zágráb, Ljubljana, Fiume, Split, Dubrovnik, Boka, Cattaro… Jártam ezekben a városokban. A Lemondás és megmaradás című könyvemben írtam is néhányról. A nyolcvanas évek hangulatának drámai auráját ismerem fel ezekben az esszékben. Így éltem meg őket. Érthető, hiszen öntudatlanul is búcsút vettem az említett városoktól, elköszöntem Jugoszláviától. Nem írhattam a „szentimentális utazásokról”. Ellenben, hogyan gondolkodom most? Mit érzek manapság? Az utóbbi években immár nem ismerős idegennek, hanem valódi idegennek érzem magam ex-Jugoszlávia városaiban. Végre beköszöntött a szentimentális utazás időszaka. Lehet, hogy ugyanarra a következtetésre jutok, amit Fejtő Ferenc fogalmazott meg. „Nem nézek ki az ablakon – írta – úgysem integet utánam senki, addio mare, dúdolnám, ha eszembe jutna a dallam, itt maradnék örökre – még nem késő – ki lehetne ugorni -, valamikor az életet is ilyen muszájból, kelletlen engedelmességgel és szomorúan fogom itt hagyni, mint ezt a tájat. Rágyújtok egy cigarettára”. Ennyi! Tényleg csak ennyi? De mi lesz akkor, ha utánam integet saját ifjúságom kísérteties árnyéka?
A Fiat és a kereszt
Robog velem a busz a szerbiai autóutakon. A Kragujevac bejárata előtti körforgalom előtt hatalmas feszületet, pillantok meg. A monumentális keresztre feszített Jézus nem alkalmi, nem a közelgő ortodox Húsvét miatt lett felállítva a város bejáratánál. Mindhiába töprengek, nem tudom a megfejteni a nyitját. Aztán következik a másik körforgalmi pont, annak közepén a Fiat cég óriásjelvénye tör a magasba. Talán a Fiat jelvény a folyamatosságot jelképezi, a kereszt pedig a szerbiai posztkommunizmus új szimbólumát.
Visszapillantó tükör
Másmilyen a levegő illata, sőt a bor íze is különbözik. A német irodalomban Goethét soha sem leckéztették meg a mediterrán világ iránti rajongása miatt. Ez csak Bácskában fordulhat elő, ahol vétségnek tartják a tenger utáni nosztalgiát. Erre gondolok Herceg Noviban egy új – ahogy az itteniek nevezik, magyar szálloda teraszán. A szálloda magyar menedzsere azzal dicsekszik, hogy a főidényben minden szoba foglalt, már kora tavasszal lefoglalják a magyar turisták, akik élnek-halnak a mediterrán világért. Lehet, hogy az egykori Pannon tenger ébreszti fel bennünk a tenger utáni vágyat.
Új idők, új villák
Az oroszok nagyban építkeznek az adriai tengermelléken. Nagy országból jönnek, valószínűleg emiatt a grandiózus tervek. Herceg Novi tőszomszédságában egy orosz mágnás, egészen pontosan moszkva nemrégen félretett polgármester, a hegyoldalt tette tönkre, amiatt, hogy egy óriási villa komplekszumot építtetsen. A villához vezető út miatt az egész hegyet meg kellett lékelni. Az aktuális belgrádi tájkunok villái valamivel szerényebbek, haciendákra hasonlítanak, magas kőfallal védettek, meg rengeteg a rejtett kamera őrszem, márványlapok borított. Az említettek mellett, az egykori szocialista funkcionáriusok villái nagyon szerények, szegényházra emlékeztetnek. A helyiek szerint, csak az építkezés alapján, hű korrajzot lehetne készíteni.
A türelmes tenger
A Lemondás és megmaradás című esszékötetemben írtam a spliti Ríváról, ahol a tengerrel szemtől szemben döbbentem rá a kelet-közép-európai mivoltomra. Történt mindez a nyolcvanas évek közepén, amikor még nem volt „divatban”, a Kelet-Közép-Európa gondolata, mára viszont kiment a divatból. Sosem tagadtam meg ezt a kötődést. Csakhogy közel harminc évvel ezelőtt ez sokat ígérő felismerés volt, manapság azonban súlyos teher. Kelet-Közép-Európa megszabadult a totalitarizmustól, de a szabadsággal nem tud mit kezdeni. Új tekintélyelvűség születik, az emberek lelkében ébredezik a diktatúra iránti nosztalgia, a tömegek új vezért keresnek. A tenger pedig tűri mindezt. A tenger a szabadságot jelentette számomra, ma is azt jelenti, de újabban türelemre is tanít.
A megalázott szerbiai polgároktól nincs, ki bocsánatot kérjen
Olvasgatom a szerbiai politikusok nyilatkozatait. Rendezni kívánják a koszovói konfliktust, miközben olyasmiket mondanak, amiért húsz évvel, vagy pár évvel ezelőtt is, kiközösítés, megaláztatás járt. Felrémlenek előttem a kilencvenes évek. Eltávolítottak a munkahelyemről, megbélyegzett emberként kóboroltam Újvidék utcáin. A telefonom nem csengett (erre a lehetőségre Konrád György időben figyelmeztetett), az egykori barátok, ismerősök elmaradoztak. Félnek, igazoltam őket. Hogy volt-e erre okuk, azt nem tudnám megmondani, hiszen közülük voltak, akik miniszteri bársonyszékhez jutottak, vagyis annak az időszaknak a nomenklatúrájához tartoztak. Igen, a miloševići időkben alapozta meg a mai politikai elit megannyi képviselője a mai jól jövedelmező politikai pályáját. Az sem titok, hogy a mai tájkunok nagy része is akkor tollasodott meg. Húsz év után számukra Koszovó ügye koloncot jelent, meg kell szabadulni tőle! De mi legyen azokkal, akiknek azok az évek az életüket tették tönkre? Mi legyen az elpazarolt nemzedékekkel? A nagy bocsánatkérések idején tőlük nem kér bocsánatot senki.
A kaland ára
Sonja Biserko a Szerbiai Helsinki Bizottság elnöke figyelmeztette a kormánykoalíció vezetőit, hogy tartsák szemmel saját szélsőségeseiket. Főleg vonatkozik ez a Vajdaságra, jegyeztem le hetekkel ezelőtt, midőn a nevezetes újvidéki demonstrációban a haladók és a szocialisták újvidéki vezetői együtt masíroztak a szélsőségesekkel. Az EU-párti kormánykoalíció tagjai az EU-ellenes Szerbiai Demokrata Párttal egyetértésben váltották volna le az EU-párti vajdasági vezetőket. Nem tartozom azok közé, akik eszményítik ezeket a vezetőket, fejtettem ki többször is nyilvánosan, hiszem és vallom, hogy az autonómia eszménye a jelenleginél sokkal nagyobb demokráciát igényel. Hogy ne menjek messzire, megkövetelné például a pártokrácia erélyesebb felszámolását, s ebben, bizony, nem vagyunk különbek a belgrádi elitből. A Vajdaságot sem eszményítem, mivel – sajnos – a szélsőségesek promenádja lett. Innen rohamozzák Belgrádot, akárcsak Milošević idején. Tisztában vagyok mindezzel, és éppen ezért merem állítani, hogy a szélsőségesekkel való újvidéki kalandnak ára van, csak nem tudni mikor fut be a számla.
Családi Kör, 2013. május 9.