Ha azt nézzük, hogy a Vajdaságban – egy új korszak első fecskéi között – a Magyar Szóban hosszú idők óta 1988. decemberében először jelent meg, jelenhetett meg egy írás a magyarok és más jugoszláviai kisebbségek vertikális szerveződéséről, s azt, hogy a mai napig nincs jelentős előrelépés autonómiaügyben, akkor most Végel László publicisztikáját olvasva igencsak el kellene szomorodnunk. Mindannyiunknak, akik a rendszerváltást vertikális szerveződéssel (lásd történelmi VMDK) és a személyi elvű kisebbségi autonómia koncepciójával, majd autonómiamodellel köszöntöttük. Végel László az egyetlen gondolkodó a Vajdaságban, aki a rendszerváltást követően liberálisként folyamatos érdeklődést tanúsított a kisebbségek, különösen annak a kisebbségi közösségnek a sorsa iránt, amelyből vétetett. Nemcsak a publicisztikája jelentős, de példamutatása is. Amikor erre alkalma nyílt – emlékezetes, hogy Józsáék és a VMSZ be akarták vonni a vajdasági magyarság kárára végül mégis hatályba lépett kisebbségi törvény kidolgozásába – csattanós választ adott mind a helyi hatalomhoz simuló kisebbségi politikai elit vezetőinek, mind Belgrádnak. Végel László azzal, hogy néhány hasonlóan gondolkodóval együtt kilépett a kisebbségi törvényt előkészítő „szakértői csoportból”, nemcsak Kaszáéknak bizonyította be, hogy megvesztegethetetlen, hanem Djindjic néhai miniszterelnöknek is. Aki Milosevic bukása utáni első demokrata miniszterelnökként arra adta fejét, hogy ugyanazokkal a „jó” magyarokkal dolgoztassa ki a szerb érdekeknek megfelelő kisebbségi törvényt, akik már korábban is hajlottak a szerb nemzeti érdek oltalmazásában való együttműködésre.
Végel nem lelkes autonómiapártoló, de a közösségi jogok kilúgozásával, pontosabban a minimális kisebbségi jogok doktrínájával amelynek konkrét alkalmazásához a nevét kellett volna adnia, nem értett egyet.
„Az óvatos Európa” és Djindjic rossz döntése
Végel László írásában (Családi Kör 2006. július 6.) néhány olyan megállapítást tett, amivel vitatkozni kell. (…)
Végel mintegy „versenyezteti” az autonómiatörekvéseket és régiókra vonatkozó igencsak ködös elképzeléseket. Bizonyos tények (Montenegró kiválása, Kosovo, az EU autonómiával kapcsolatos tartózkodó magatartása) kiemelésével és azok magyarázatával jut el a lehangoló következtetéshez, hogy „az EU az elkövetkezőkben a régiókat fogja támogatni, az autonómiaelképzeléseket nem”.
Hogy az EU az elkövetkezőkben a régiókat fogja támogatni, az autonómiaelképzeléseket nem? Erre a kérdésre, ilyen vagy olyan eszmei beállítottságtól függően lehet igent, vagy nemet mondani. Annál is inkább mivel az állásfoglalás csak afféle politikai jóslatként jelenhet meg a politikai gondolkodásban.
Mi a VMDP-ben a Végel által felsorolt tényeket nem tagadjuk, de más, szerintünk hasonlóan fontos, ha nem fontosabb tényekkel együtt vizsgálva őket, más következtetésre jutunk. Nevezetesen arra, hogy a politikában nehéz ugyan várni, de ha egy pártnak jó a politikai irányvétele, akkor érdemes kitartani és megvárni a körülmények olyan konstellációját, amelyben lehetővé válik a célkitűzés, esetünkben a nem területi magyar (perszonális) autonómia megvalósítása.
De nézzük a tényeket, amelyeket a Végel által említettekkel együtt szemlélve alkalmasnak látunk a számunkra hasznos érvek kovácsolására. (…)
Szerintem nem áll meg Végelnek az állítása sem, hogy „a vajdasági kisebbségi politikusok új nemzedékének, ha egyáltalán az elkövetkező évtizedben engedik felszínre jutni az utánpótlást, sokkal nehezebb dolga lesz, mint amilyen a jelenleginek volt négy-öt évvel ezelőtt”.
Tisztázzuk rögtön: ha Végel a Várady-Józsa-Korhecz triász azon mulasztására gondol, hogy egyéni és csoportérdekeiket előnyben részesítve a kisebbségi törvény előkészítése során mellőzték a vajdasági magyarság autonómiatörekvéseit, ezzel részben egyetérthetünk. Részben, mert a döntést végül is Djindjic hozta meg, s tisztségénél fogva a felelősség őt terhelte.
Ami a fiatalokat illeti, azok itt vannak. Jó fizetésekért ügyvezető igazgatói posztokért – hallgatnak. Fojtogató a vajdasági magyar közéleti csend. Nincs vita, mert az autonómiát mellőző elit képviselői legyenek azok öregek, vagy fiatalok, menekülnek a vitáktól. Tisztviselősködnek. Mert most ez látszik célszerűnek.
Ne legyünk igazságtalanok. Az is lehet, hogy a fiatalok a kivárnak. Világosan akarnak látni, vállal-e bennünket Budapest vagy sem? Bár így lenne! Csakhogy, a gyáva népnek nincs hazája.
Szomorú tény, hogy a szerb politikai elit a mai napig jobb érdekérvényesítési mutatókkal rendelkezik, mint a magyar politikai elit egésze. Végel is láthatja: a VMDP magyar (perszonális) autonómia modellje megfelel az EU-demokrácia mércéinek. Most már csak arra lenne szükség, hogy azt Budapest is felkarolja.
Itt van – úgy érzem – a legfontosabb különbség közöttünk. Mi a VMDP-ben minden eddigi Budapesttel folytatott vitánk ellenére, hiszünk a nemzeti politika érvényesülésében Magyarországon. Célunk a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációja. Meg is teszünk érte minden tőlünk telhetőt.
A vajdasági magyar autonómiáért folytatott küzdelem nehéz, s az is lesz, amíg Budapest kezdeményezésére, az EU is felismeri, hogy a nem területi de ténylegesen nemzeti alapú politikai autonómia a legjobb közjogi keret egy kisebbségi közösség önazonosságának megőrzésére. Jelenleg csak a magyar (perszonális) autonómia látszik olyan demokratikus intézménynek, amely alkalmas egy kisebbségi közösség legitim érdekeinek feltárására, kifejezésére és képviseletére. (…)
Végelnek igaza lehet abban, hogy az EU a régiókat jobban szereti mint az autonómia-elképzeléseket. Csakhogy nem arról van szó ki mit szeret, hanem arról, mi a megoldás egy-egy létező problémára?
Ha most a Végel által is említett francia Le Figaro félelmeit tartjuk szem előtt, melynek cikkírója a lokális nacionalistáktól és a baszk veszélyről értekezik, vagy akár a német FAZ által falráfestett balkanizációt vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy a kisantant államok EU csatlakozása éppen hogy nem oldotta meg a kisebbségek helyzetét. S azt is, hogy a kisebbségi közösségek identitásának megőrzése olyan érték az EU-ban is, amelynek mellőzése nem lehet tartósan sikeres.
Van tehát okunk a kitartására.
Ágoston András:A politikában várni a legnehezebb. In: Vajdasági Magyar demokrata Párt – Hírlevél, 2006. júl 23.