Naplójegyzetek, fragmentumok
- május 27., péntek
Az utóbbi években gyakran veszem elő Weöres Sándor A teljesség felé című könyvét. A hatvanas években a nyugati kiadású Tűzkút című verseskötetét ilyen olvasgattam ilyen lelkesen, hiszen nagy felfedezés volt számomra. Nem csupán másféle költői nyelv okán, hanem a másféle életérzés miatt is. Akkor már túl voltam a hermetikus irodalmi nyelv buktatóin, katonai szolgálatom idején vitába is kerültem a hermetikus modernistákkal, s a Magyar Szó Kilátójában megírtam a lombikirodalomról szóló vitacikkemert, amellyel nem más, mint Hornyik Miklós szállt szembe. Éppen ő, aki 1990 után a valóságirodalom nagy pártfogója lett. Még ő sem vette észre, hogy az Egy makró emlékirataiban „több valóság van”, mint azokban a művekben, melyekben ő valóságot vélt felfedezni. Ebben az időben a vajdasági magyar irodalomban már polgárjogot nyert a modernista irodalmi diskurzus, csakhogy elkerülte a figyelmet, hogy nemcsak másként kell írni, hanem másról is. Az Egy makró emlékiratai kézirata a Forum Kiadó valamelyik fióljában hevert, Juhász Géza kedvenc gimnáziumi magyartanárom sajnálkozva közölte, hogy egyelőre ne számítsak a kiadásra. Nem állítom, hogy rosszindulatú volt, őszinte meggyőződéssel adta elő, hogy ez a regény nem méltó a kiadásra. Rosszindulatról azért sem lehetett szó, mert arra buzdított, próbálkozzak újabb regény írásával, mert tehetséget érez bennem, de ez a mű még nem kiforrott. Regényemet Weöres Sándor és Aleksandar Tišma mentette meg az enyészettől és természetesen az éppen akkor a Forumba került új szerkesztő, Utasi Csaba. Weöres Sándor verseinek ismeretében tisztában voltam azzal, hogy nem csak azért dicsérte a Makrót, mert másként, hanem azért is, mert másról is szólt. Az évekkel később kezembe kerülő Teljesség felé című könyve feltárta előttem az eretnek Weöres világát is. Az 1945-ben megjelent könyvet az egyik budai antikváriumban fedeztem fel, ezért olvastam megilletődve Weöres nyílt levelének komplexitását. A nyelvi vonatkozásra koncentráló kritikusok figyelmét elkerülte, hogy Weöres pontosan érzékelte a regény másik dimenzióját, az eretnek életérzést. Ezt érzékelték egyébként, a német és a horvát kritikusok is. A Teremtés könyvét valaki elcsórta tőlem, s sok év után az egyik gyűjteményes kötetben bukkantam rá. Annyi év után szüntelenül a fülemben cseng a Teremtés könyvének egyik mondata. „Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi, vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják”. A mondat sajnálatos paradoxonra mutat rá. Az elmúlt 2-3 évtizedben a nemzeti identitás előtérbe került, amit nem sérelmezek, hiszen a XX. század végén és századunk elején, tetszik vagy nem tetszuk, előtérbe került az identitás. Szinte minden vita az identitás közelében köt ki. A globalizmus korában akad rá bőven magyarázat. Főleg abban látom a magyarázatát, hogy ezekben az évtizedekben olyan civilizációs változások játszódtak le, amelyek arra ösztökélnek bennünket, köztük engem is, hogy újra gondoljuk a nemzeti identitás ügyét, ami nem könnyű, hiszen tele van buktatóval. Az viszont gondbaejtő, hogy az újragondolás helyett a nemzeti érzés sajnálatosan elmocsárosodik. Weöres Sándor napjainkban nagyon időszerű költő lett.