Naplójegyzetek, fragmentumok
- február 7. hétfő
Ma este az újvidéki Színházban sor került Urbán András rendezésében a Neoplanta felújítására. Vagy két éve már, hogy Beckmann úrral a regionális Adenauer Stiftung igazgatójával arról beszélgettünk a közeli kávéházban, hogy lenne-e kedvem egy hosszabb, egy könyvet kitevő esszét írni Újvidékről. Tudott a regényemről, olvasta az esszéimet, ami annyira meghatott, hogy egy nagyon rövid töprengés után igent mondam., Udvariasan megjegyezte, hogy reméli németül is napvilágot lát Neoplanta című regényem. Utána a Sterija-díjas előadásra terelődött az a szó. Fájdalmas élmény volt ez számomra, még a honort sem rendezte a színház, összesen 350 euró értékű dinár fizettek, s még arra sem méltatott a színház igazgatója, hogy értesítsen, hogy levették a műsorról. Nem is értettem, hogy miért, hiszen telt ház előtt játszottak. Azután az újvidéki Vučić-meeting után láttam az igazgatót a Pink Tévében nyilatkozni, amiből levontam a tanulságot. Beckmann úrral beszélgetve azonban felébredt bennem a kíváncsiság. Nem lenne rossz, ha az Újvidék Kulturális Főváros programja keretében felújítanak az előadást. rábólintott: Rendben van, mondta. Az egész valószínűtlennek tűnt, de vagy két hét múlva Gordana Pilipović az alapítvány koordinátora jelezte, hogy tényleg rendben lesz. Egy hónap múlva találkoztam a kulturális főváros kulturális műsorainak szervezőivel, akik az mondták, hogy a színház igazgatója habozik, de ne legyen gondom rá, rendben lesz. Úgy is történt. Elérkezett a felújított előadás napja, mit én a betegágyban vártam be. Lehet, hogy így a legjobb. Nem láttam az utolsó előadást, mielőtt levették volna a műsorról, nem is értesítettek, rendben van, gondolom, ne lássam soha az utolsó előadást.