A Zöld utca illemtana
2014. március
Rosszul vizsgázott a politikai osztály
Darko Šarić, drogvezér letartóztatása után sorra nyilatkoznak a politikusok. Nem vagyok se nyomozó, se ügyész, se bíró, csak szemlélő. A dolog bűnügyi része a nyomozószervekre, az igazságszolgáltatásra tartozik, de a sajtót olvasva gondba esek. A politikusok bizonygatják, hogy személy szerint semmi kapcsolatuk nem volt Šarićtyal. Nem kétlem, hogy a legtöbben de facto igazat mondanak. Ezzel azonban nem tisztáztak egy fontos kérdést. Hogyan történhetett meg ugyanis, hogy az illető halomra vásárolta a szállodákat, a lakásokat, a cégeket, de a tisztségviselők közül senki nem kérdezte, honnan a pénz? Kövesd a pénz útját, hogy lásd milyen politikát folytatsz. Annál is inkább, mert a nagy pénzmosási játszma nem titokban játszódott le. Miért nem érdeklődtek az adóhatóságok? Miért nem tettek fel kényes kérdéseket a kormánypárti vagy az ellenzéki képviselők a képviselőházban? A jogi felelősség megállapítása természetesen az igazságszolgáltatás dolga, de létezik közügynek számító a morális felelősség is. Az utca embere joggal teszi fel a kérdést: vajon a képviselők csak azért vannak, hogy pártjuk frakcióvezetőjének utasítása szerint szavazzanak, vagy pedig azért is, hogy a közügyeken tartsák a szemüket? Most a politikusok lekezelően beszélnek a sajtóról, azt állítják, hogy a sajtó jelezte a problémát, de az adatok megbízhatatlanok voltak. Legyen igazuk. A sajtó azért van, hogy kellemetlen kérdéseket tegyen fel. De miért találtak süket fülekre ezek a kérdések? Miért kellett tíz évet várni? Ki kéne mondani, hogy ezúttal a politikai osztály rosszul vizsgázott az morális felelősség tananyagából.
A gyanús polgár
Még tavaly kért fel Fűzi László, hogy a kecskeméti Forrás számára írjak egy esszét Márai Sándorról. Azonnal elvállaltam, mert tisztában voltam vele, hogy régtől fogva adós vagyok egy ilyen esszével. Márai Sándor műveivel elég későn ismerkedtem meg. A hetvenes évek elején Kodolányi Gyuszi barátom adott egy amerikai címet, s azt mondta, ha arra jelentkezem, akkor kapok könyveket. Az első csomaggal érkezett Márai Sándor Naplója (1945-1957) az Occidental Press kiadásában. Aztán a San Genaro vére a müncheni Újvári Griff kiadásában. Hiába kerestem más könyveit a vajdasági könyvtárakban, nem találtam még az újvidéki Dózsa György utcai kultúrkör könyvárában sem, ahonnan egyébként 1956 után, gimnazista éveimben sok értékes, akkor ritkaságnak számító könyvet kölcsönöztem. A magyar népi irodalommal ott ismerkedem meg. Illyés Gyula Magyarok című naplójegyzetére is ott bukkantam rá. Nem maradt más hátra, minthogy buzgón keresgéljek a budapesti antikváriumokban. Ritkán jártam szerencsével, de mégis hozzájutottam több Révai kiadású Márai kötethez. Így hát elég későn, huszonévesen ismerkedtem meg Márai Sándor munkásságával. Az idő tájt már elviharzott a fejem felett a 68 reménye, magammal és magamban annak utóvédharcait vívtam. Az Egy polgár vallomásait, amelyet Babits Halálfiai mellett, a legjobb magyar regények közé sorolnék, azzal a tudattal olvastam végig, hogy az a típusú polgár többé nem létezik. Teljesen ismeretlen volt számomra Márai polgára. A faluvégről a plebejusi szocializmust hoztam magammal, nyilvánvaló, hogy a polgár eszményét szkeptikusan fogadtam. Manapság is ezek a dilemmák kínoznak, mert bár a polgárról tűnődöm, kénytelenek vagyok belátni, hogy környezetemben nem létezik független, önérzetes, saját erejére támaszkodó polgári réteg. A rendszerváltás nem hozta meg azt, amit meg kellett volna hoznia, a polgár ma kitaszított, peremre szorított gyanús elemnek számít. Meggyőződésem ugyanis, hogy a polgári réteg semmiképpen sem azonosítható az állam és a pártok kegyeit kereső kapzsi, vagy a pártoknak kiszolgáltatott szolgalelkű, államköltségen felhizlalt újkapitalista középosztállyal. Sokkal közelebb van a szocializmus középosztályához. Az egypártrendszerben a középosztályt megtestesítő szocialista kispolgár volt a rendszer legkonformistább rétege. Ide-oda hajlott, és alkalmazkodott. Mi változott? Az „osztályharcot” hirdető István elvtársból, a „nemzetet” bálványozó István úr lett. Később Márai naplóit böngészve beláttam, hogy az én szocialista utópiám sem alaptalan, hiszen az emigráns, a reálszocializmusból menekülő magyar író a kapitalizmus és a szocializmus szintéziséről töprengett. Éppen ő, aki egy percre sem egyezett ki az államszocializmussal. Miroslav Ilić barátom a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének olvasása után szóba hozta, hogy a regény utal az újvidéki polgár halálára. Kétségtelen, hogy nekem csak erről a haldoklásról vannak emlékeim, az utolsó halk jajszóról. A polgárt lesöpörte az asztalról a szocialista kispolgár. Letűnt a polgárság kora, de helyébe nem lépett semmi más. Az polgár helyén sötét űr keletkezett, amely mindannyiunkat felzabál. Újjászületik-e a polgár kérdeztem Márait olvasgatva. A berlini fal ledöntése után reménykedtem, de manapság egyre nagyobb a kételyem. Vajon mit jelent a 21. században polgárnak lenni Kelet-Közép-Európában? Előveszem, a régi naplójegyzeteimet. A hetvenes években írottakat sehol sem közöltem, maradjanak ismeretlenek továbbra is. Sorra veszem a későbbieket. Éppen rám szakadt a háború, elvesztettem a munkahelyemet, s az utcára kerültem. Miféle polgár? A nagy felfordulás hatására úgy döntöttem, hogy az újabb naplójegyzeteket nyilvánosságra hozom. Az 1991/90-es naplójegyzetek belgrádi Borbában közöltem, mert az volt az egyetlen hely, ahol akkoriban szabadon meg lehetett jelenni. Ezek a jegyzetek könyv formában is megjelentek a budapesti T-Twins kiadásában (Wittgenstein szövőszéke, 1995). Aztán hosszabb szünet következik. Kétezer áprilisában újra belekezdtem a naplóírásba. Talán azért, mert bíztam benne, hogy a polgárnak van esélye? Vagy pedig, miként azt az első bejegyzések is bizonyítják, rádöbbentem, hogy nincs esély és nem is lesz. Ezért maradt a napló, amely számomra a szabadság egyre kisebb körét jelentette. Az 2000-2005 között irt jegyzeteket a Család Kör adta ki könyv formájában. A későbbi jegyzetek már csak a Családi Kör című hetilapban olvashatók. A könyv kiadására nincs esély a Vajdaságban, bár ezeket éppen itt kéne közölni. A Bűnhődést is itt szerettem volna megjelentetni, nem sikerült, ezért Budapesten találtam kiadót. Átfésülöm a naplójegyzeteket, kiadásra készek, öt könyvnyi kézirat várakozik még az íróasztalom fiókjában. Kiválogatom belőlük a Márairól szóló fragmentumokat. Egy kis, karcsú kötetet tesznek ki. Türelmes vagyok. Ezt is Máraitól tanultam, mint annyi minden mást.
Zenta
A sors úgy hozta, hogy az 1993 júniusában napvilágot látott Neoplanta avagy az Ígéret Földje című könyvem első vajdasági promóciójára éppen Zentán került sor. Kilenc hónap után. Kissé megilletődve állok a közönség elé, hiszen Zentát mindig különös toposznak tartottam. Nem éltem ott soha, de sok barátom onnan való, s Zentát az ő munkásságuk által ismertem meg. Velük barátkozva sokszor gondoltam arra, hogy Zentán a lelkek mélyén föld alá szorított nyughatatlan szellemiség rejtezkedik, és csak akkor kap szárnyakat, ha Újvidéken bukkan fel. Zentai alkotó Újvidéken teljesedik ki, de Zentáról hozza azt a szellemi többletet, amely a szülővárosban felesleges fényűzésnek számított. A város önzetlenül ajándékozta a tehetségeket a Vajdaságnak. Nem tudom elfelejteni, hogy az Új Symposion is zentai stigmát hordoz magán, bizonyítva ezt is, hogy aki egyszer zentai, az kerüljön bárhova, zentai marad mindörökre. Ez a vándorlásra mindig kész titokzatos lokálpatrióta attitűd az utóbbi években mintha zentai honfoglalásra indult volna. Ezzel tudattal ülök a pódiumon, Sinkovics Péter, Beszédes István, Danyi Zoltán, Szögi Csaba táraságában. Ők kérdeznek, kommentálnak, és pedig válaszolok, ahogy tudok, s közben arra gondolok, hogy az utóbbi pár esztendőben a vajdaságiak közül legtöbbet éppen a zentai írók könyveit olvastam, szívesen böngésztem a folyóiratokban az írásaikat. Az est után beszélgetés a zentai irodalmi toposzokról, a színházról, a mai regény módosulásáról, szokatlan élményeinkről, ügyes-bajos dolgainkról. Egyre ritkábban van alkalmam vajdasági íróbarátaimmal egy asztal mellé ülni.
Háború
Kétkedek, mintha nagy abszurditással állnék szemben. Háború? Lehetetlen, ismételgetem makacsul. Martin Schulz az Európai Parlament szocialista frakciójának vezetője nem zárta ki a háború lehetőségét az ez EU-val határos országokban Joachim Gauck német államelnök ellentmondott, kizárt dolog, hogy Európában háborúskodjanak, mivelhogy a nacionalista szenvedélyek nem lángoltak fel annyira, mint 1914-ben. Megborzongok már attól is, hogy erről a kérdésről egyáltalán vita folyik.
A bohózat folytatódik
Kezdődnek a pártkalkulációk. Most már nem az a fontos, hogy ki milyen eszmét fog elárulni, ki milyen ígéretet fog elfelejteni, hanem az, hogy ki kit fog elárulni, cserbenhagyni, ki kinek fog hátat fordítani, ki kinek fog expressz-hűségesküt tenni. A bohózat folytatódik. Találkozom egy jól helyezkedő párt aktivistájával, Újdonsült káder, most kezd emelkedni a ranglétrán. Hogy vagyunk, kérdezi határozottan és öntudatosan. Természetesen többes számban. Csak úgy. A választások után nincs többé „jó napot”, „jó estét”, csak pökhendi „hogy vagyunk”. A legszívesebben ugyanúgy válaszoltam volna neki – többes számban: „jól vagyunk”, de nem engedte a szenttamási Zöld utca embereinek a kultúrája. A szüleimtől és az utcabeliektől ugyanis azt tanultam, hogy az idősebbeknek illik tisztességtudóan előre köszönni. Aztán a politikáról beszél, természetesen többes számban. „Mi úgy gondoljuk…. „ „Mi harcot folytatunk….” „Kemény csatánk lesz…” „Ellenségeinket magunk alá gyűrtük…” „A kis pártokat lesepertük…” Hűségesen ismétli a tévé-híradókban elhangzott mondatokat. Ez a nyelvezet már a többes szám diktatúrájáról tanúskodik. Tehát: „nem is vagyunk olyan jól”.
Családi Kör, 2014. március 27.