Marko Nikezić (1921-1991) a jugoszláv kommunista mozgalom rendhagyó figurája.
A francia kultúrán nevelkedő fiatalember építészmérnöki egyetemre járt, de e hivatás iránt nem érzett affinitást, ezért Risto Stijovićnál, az ismert művészembernél tanult szobrászatot, végül azonban a partizán hadsereg egyik tábornoka lett, majd politikai pályára lépett. 1965-1968 között Jugoszlávia külügyminisztere, 1968-ban pedig a Szerbiai Kommunista Szövetség Központi Bizottságának elnöki tisztségét tölti be, ahonnan 1972-ben Tito kezdeményezésére menesztették, azzal az indoklással, hogy anarcholiberális elvei szembekerültek a Kommunista Szövetség politikájával. A Szerbiai Kommunista Szövetségben ezek után nagyméretű tisztogatás zajlott le, több tízezer tisztségviselőnek kellett távoznia tisztségéből. Nem csak a pártaktivisták buktak ki a hatalomból, hanem a gazdasági élet, a média vezetői is. A radikális tisztogatások következtében a szerb politikai és közéleti elitben a következő évtizedeket meghatározó változások történtek; ekkor kerekedett felül a nemzeti kommunista irányvonal, amelynek élén a nacionalista értelmiségiekhez közel álló Dragoslav Draža Marković állt. Mint később naplójában feltárta, a nyolcvanas években a „nemzetidegen” és „kozmopolita” Danilo Kiš elleni hajszának ő volt az egyik inspirátora és pártfogója, aki egyben biztosította azt is, hogy a Tito ellenes szerb nacionalista értelmiségi réteg viszonylag szabadon irányítsa a kulturális intézményeket. A Tito személyes támogatását élvező Dragoslav Draža Marković – naplójában sem rejti véka – hogy, a nagyméretű tisztogatások után, a politikai szintéren biztosította a feltételeket, hogy a „nemzeti kommunisták” minden szinten átvegyék a hatalmat. Ezek a tisztogatások főleg Belgrádban és a Vajdaságban érvényesültek. Meglepő, hogy miközben Tito a hetvenes évek elején Horvátországban és Szlovéniában a nemzeti irányultságú liberális kommunistákat eliminálta, addig Szerbiában, a liberális antinacionalista kommunistákat tette félre, épp a nacionalista kommunisták támogatásával. Sokak szerint ebben az időszakban, vagyis még a Tito korszakban vették át a hatalmat azok az erők, amelyek a nyolcvanas évek végén Milošević vezetésével hatalomra jutottak. A nyugati kutatók – minden jelentősebb elemzést ők végeztek el – a titoizmusban viszonylag egységes, fokozatosan kiterebélyesedő áramlatot érzékelnek, s nem vetnek számot, a különböző, egymásnak ellentmondó periódusokkal. Tito ugyanis a Szovjetunióval való szakítás után sem tudott szabadulni az egypártrendszerű szocialista modelltől. A sztálinizmus eretneke maradt mindvégig, és képtelen volt kilépni annak kereteiből. Megpróbálta ugyan lazítani a keretet, de nem sikerült szétfeszíteni. Közvetlenül a szakítás után megőrizte a hatalom diktatórikus jellegét, majd az ötvenes években fokozatosan lazította azt, aminek következtében a hatvanas években Jugoszláviában létrejött az emberarcú szocializmus gyakorlata, ám a hetvenes években, visszarettent a lehetséges következményektől és az ortodox kommunista szárny oldalára állt. Ezzel lehetetlenné tette a demokratikus párbeszédet azokról a belső ellentétekről, amelyek Jugoszláviában 1918 óta jelen voltak, amelyek halála után, vagyis a nyolcvanas években, elemi erővel törtek a felszínre, és a véres széthullást idézték elő. Valójában tehát a versailles-i békekonferencia egyik zsákutcájáról volt szó. Az a béke ugyanis egy centralista, szerb irányítású Jugoszláviát látott elő, olyan „szervi” hibákkal, amelyeket Tito csak egyes részleteiben tudott korrigálni. A demokratikus párbeszéd ellehetetlenítésével azonban ezek a kiigazítások nem tudták megmenteni az országot. Jugoszlávia sorsát voltaképpen meghatározta – és éppen ezzel sem számolnak a nyugati Balkán-szakértők – hogy, Jugoszláviában a reformkommunizmus gyümölcsei előbb értek be, mint a többi szocialista országban. Azonban a világpolitikai helyzet nem kedvezett a fordulat végrehajtására, ezért a reformkommunisták olyan súlyos vereséget szenvedtek, minek után akkor sem tudtak eleven, tevékeny erővé válni, amikor külpolitikailag erre minden feltétel megteremtődött. Milošević tehát nem deus ex machina lépett színre, hanem a nemzeti kommunizmus következménye volt. A szerb nemzeti kommunisták következetesen végigjárták azt az utat, amelyet a kelet európai kisnemzeti nacionalizmus jelölt ki. Ez 1972 után visszafordíthatatlanná vált, ezért a hetvenkettes fordulat nélkül aligha lehet mérvadóan elemezni a Milošević-jelenséget. A liberálisok, a reformkommunisták veresége után Nikezićet több mint harminc évig száműzték a közéletből. Nem csak Tito idején, hanem később, Milosevic hatalomra jutásakor is, amikor Szerbiában sorra rehabilitálták mindazokat, akik bármi módon is konfliktusba kerültek Titoval. Aleksandar Rankovićot a volt belügyminisztert, akit Tito 1966-ban a centralista elvei és törekvései miatt távolított el a hatalomból, a kilencvenes években több tízezres tömeg kísérte ki utolsó útjára. Temetése rokonszenvtüntetésre emlékeztetett. Az antikommunistának számító tekintélyes szerb értelmiségiek, mint hiteles szerb patriótáról emlékeztek meg a titkosrendőrséget irányító, annak nagyobb befolyását érvényesítő kommunista vezetőről. Milovan Djilasnak, az első kommunista disszidensnek viszont valósággal udvarolt az új hatalom, műveit sorra jelentették meg, és mindent megtettek annak érdekében, hogy megnyerjék maguknak. Az egykori ellenzéki politikusról csak akkor „feledkeztek meg”, amikor kritikusan értékelte Milosevic antidemokratikus nacionalizmusát. A miloševići hatalomátvétel után a „szerb liberálisok” megítélése cseppet sem változott, híveinek legnagyobb része pedig Milošević ellenzéke mögött sorakozott fel. 2003-ban Latinka Perović válogatásában és előszavával napvilágot látott Marko Nikezić korabeli interjúinak és beszédeinek gyűjteménye, amelyekből nem csak az derül ki, hogy milyen konfliktus zajlott Szerbiában a hetvenes évek elején, hanem feltárja a jelenlegi szerbiai konfliktusok természetrajzát is. Marko Nikezić a külügyminisztérium berkeiben tevékenykedő pártvezetők közé tartozott, amelynek létrehozója és irányítója a tekintélyes bankárcsaládból származó Koča Popović volt, aki a szerb szürrealisták közé tartozó, kommunista értelmiséginek számított. Mint utólag kiderült, mindvégig lappangó feszültség volt Tito és a külügyminisztérium között. Ez az áldatlan helyzet főleg az orosz kérdés megítélésből adódott. Közvetlenül a Tájékoztató iroda Tito ellenes határozata után a „liberálisok” oldalára billent a mérleg nyelve, ám Hruscsov majd később Brezsnyev idejében a külügyminisztérium helyzete megingott, s csak időről-időre, átmenetileg erősödött meg. Tito ugyanis szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonya az ő hatáskörében maradjon. E kettősség megnyilvánult az 1956-os magyarországi forradalom megítélése során történt pálfordulásban is, amikor is Tito jobbnak látta, ha nem kockáztatja a Szovjetunióval való viszony konszolidációját. Hruscsov ugyanis feladta az addigi sztálini politikát, és Titót többé nem ellenfélként tartotta számon, hanem inkább igyekezett megnyerni. Valójában ezt érvényesítette Brezsnyev is. Csehszlovákia megszállásakor azonban a két ország politikája elhidegült, s ezzel magyarázható a tény, hogy Nikezić mint „új ember” a szerbiai kommunista párt élére kerülhetett. Idővel azonban a viszony újra javulni kezdett, amelyhez Nikezić nem volt hajlandó alkalmazkodni. Az új pártelnök ugyanis kitartott abbéli álláspontja mellett, hogy Jugoszláviát nem a Nyugat, hanem a Szovjetunió veszélyezteti leginkább. A szovjet befoly