Marko Nikezić (1921-1991) a jugoszláv kommunista mozgalom rendhagyó figurája. A francia kultúrán nevelkedő fiatalember építészmérnöki egyetemre járt, de e hivatás iránt nem érzett affinitást, ezért Risto Stijovićnál, az ismert művészembernél tanult szobrászatot, végül azonban a partizán hadsereg egyik tábornoka lett, majd politikai pályára lépett. 1965-1968 között Jugoszlávia külügyminisztere, 1968-ban pedig a Szerbiai Kommunista Szövetség Központi Bizottságának elnöki tisztségét tölti be, ahonnan 1972-ben Tito kezdeményezésére menesztették, azzal az indoklással, hogy anarcholiberális elvei szembekerültek a Kommunista Szövetség politikájával.
A Szerbiai Kommunista Szövetségben ezek után nagyméretű tisztogatás zajlott le, több tízezer tisztségviselőnek kellett távoznia tisztségéből. Nem csak a pártaktivisták buktak ki a hatalomból, hanem a gazdasági élet, a média vezetői is. A radikális tisztogatások következtében a szerb politikai és közéleti elitben a következő évtizedeket meghatározó változások történtek; ekkor kerekedett felül a nemzeti kommunista irányvonal, amelynek élén a nacionalista értelmiségiekhez közel álló Dragoslav Draža Marković állt. Mint később naplójában feltárta, a nyolcvanas években a „nemzetidegen” és „kozmopolita” Danilo Kiš elleni hajszának ő volt az egyik inspirátora és pártfogója, aki egyben biztosította azt is, hogy a Tito ellenes szerb nacionalista értelmiségi réteg viszonylag szabadon irányítsa a kulturális intézményeket.
A Tito személyes támogatását élvező Dragoslav Draža Marković – naplójában sem rejti véka – hogy, a nagyméretű tisztogatások után, a politikai szintéren biztosította a feltételeket, hogy a „nemzeti kommunisták” minden szinten átvegyék a hatalmat. Ezek a tisztogatások főleg Belgrádban és a Vajdaságban érvényesültek. Meglepő, hogy miközben Tito a hetvenes évek elején Horvátországban és Szlovéniában a nemzeti irányultságú liberális kommunistákat eliminálta, addig Szerbiában, a liberális antinacionalista kommunistákat tette félre, épp a nacionalista kommunisták támogatásával. Sokak szerint ebben az időszakban, vagyis még a Tito korszakban vették át a hatalmat azok az erők, amelyek a nyolcvanas évek végén Milošević vezetésével hatalomra jutottak. A nyugati kutatók – minden jelentősebb elemzést ők végeztek el – a titoizmusban viszonylag egységes, fokozatosan kiterebélyesedő áramlatot érzékelnek, s nem vetnek számot, a különböző, egymásnak ellentmondó periódusokkal. Tito ugyanis a Szovjetunióval való szakítás után sem tudott szabadulni az egypártrendszerű szocialista modelltől. A sztálinizmus eretneke maradt mindvégig, és képtelen volt kilépni annak kereteiből. Megpróbálta ugyan lazítani a keretet, de nem sikerült szétfeszíteni. Közvetlenül a szakítás után megőrizte a hatalom diktatórikus jellegét, majd az ötvenes években fokozatosan lazította azt, aminek következtében a hatvanas években Jugoszláviában létrejött az emberarcú szocializmus gyakorlata, ám a hetvenes években, visszarettent a lehetséges következményektől és az ortodox kommunista szárny oldalára állt. Ezzel lehetetlenné tette a demokratikus párbeszédet azokról a belső ellentétekről, amelyek Jugoszláviában 1918 óta jelen voltak, amelyek halála után, vagyis a nyolcvanas években, elemi erővel törtek a felszínre, és a véres széthullást idézték elő. Valójában tehát a versailles-i békekonferencia egyik zsákutcájáról volt szó. Az a béke ugyanis egy centralista, szerb irányítású Jugoszláviát látott elő, olyan „szervi” hibákkal, amelyeket Tito csak egyes részleteiben tudott korrigálni. A demokratikus párbeszéd ellehetetlenítésével azonban ezek a kiigazítások nem tudták megmenteni az országot.
Jugoszlávia sorsát voltaképpen meghatározta – és éppen ezzel sem számolnak a nyugati Balkán-szakértők – hogy, Jugoszláviában a reformkommunizmus gyümölcsei előbb értek be, mint a többi szocialista országban. Azonban a világpolitikai helyzet nem kedvezett a fordulat végrehajtására, ezért a reformkommunisták olyan súlyos vereséget szenvedtek, minek után akkor sem tudtak eleven, tevékeny erővé válni, amikor külpolitikailag erre minden feltétel megteremtődött. Milošević tehát nem deus ex machina lépett színre, hanem a nemzeti kommunizmus következménye volt. A szerb nemzeti kommunisták következetesen végigjárták azt az utat, amelyet a kelet európai kisnemzeti nacionalizmus jelölt ki. Ez 1972 után visszafordíthatatlanná vált, ezért a hetvenkettes fordulat nélkül aligha lehet mérvadóan elemezni a Milošević-jelenséget.
A liberálisok, a reformkommunisták veresége után Nikezićet több mint harminc évig száműzték a közéletből. Nem csak Tito idején, hanem később, Milosevic hatalomra jutásakor is, amikor Szerbiában sorra rehabilitálták mindazokat, akik bármi módon is konfliktusba kerültek Titoval. Aleksandar Rankovićot a volt belügyminisztert, akit Tito 1966-ban a centralista elvei és törekvései miatt távolított el a hatalomból, a kilencvenes években több tízezres tömeg kísérte ki utolsó útjára. Temetése rokonszenvtüntetésre emlékeztetett. Az antikommunistának számító tekintélyes szerb értelmiségiek, mint hiteles szerb patriótáról emlékeztek meg a titkosrendőrséget irányító, annak nagyobb befolyását érvényesítő kommunista vezetőről. Milovan Djilasnak, az első kommunista disszidensnek viszont valósággal udvarolt az új hatalom, műveit sorra jelentették meg, és mindent megtettek annak érdekében, hogy megnyerjék maguknak. Az egykori ellenzéki politikusról csak akkor „feledkeztek meg”, amikor kritikusan értékelte Milosevic antidemokratikus nacionalizmusát. A miloševići hatalomátvétel után a „szerb liberálisok” megítélése cseppet sem változott, híveinek legnagyobb része pedig Milošević ellenzéke mögött sorakozott fel.
2003-ban Latinka Perović válogatásában és előszavával napvilágot látott Marko Nikezić korabeli interjúinak és beszédeinek gyűjteménye, amelyekből nem csak az derül ki, hogy milyen konfliktus zajlott Szerbiában a hetvenes évek elején, hanem feltárja a jelenlegi szerbiai konfliktusok természetrajzát is.
Marko Nikezić a külügyminisztérium berkeiben tevékenykedő pártvezetők közé tartozott, amelynek létrehozója és irányítója a tekintélyes bankárcsaládból származó Koča Popović volt, aki a szerb szürrealisták közé tartozó, kommunista értelmiséginek számított. Mint utólag kiderült, mindvégig lappangó feszültség volt Tito és a külügyminisztérium között. Ez az áldatlan helyzet főleg az orosz kérdés megítélésből adódott. Közvetlenül a Tájékoztató iroda Tito ellenes határozata után a „liberálisok” oldalára billent a mérleg nyelve, ám Hruscsov majd később Brezsnyev idejében a külügyminisztérium helyzete megingott, s csak időről-időre, átmenetileg erősödött meg.
Tito ugyanis szigorúan ragaszkodott ahhoz, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió viszonya az ő hatáskörében maradjon. E kettősség megnyilvánult az 1956-os magyarországi forradalom megítélése során történt pálfordulásban is, amikor is Tito jobbnak látta, ha nem kockáztatja a Szovjetunióval való viszony konszolidációját. Hruscsov ugyanis feladta az addigi sztálini politikát, és Titót többé nem ellenfélként tartotta számon, hanem inkább igyekezett megnyerni. Valójában ezt érvényesítette Brezsnyev is. Csehszlovákia megszállásakor azonban a két ország politikája elhidegült, s ezzel magyarázható a tény, hogy Nikezić mint „új ember” a szerbiai kommunista párt élére kerülhetett. Idővel azonban a viszony újra javulni kezdett, amelyhez Nikezić nem volt hajlandó alkalmazkodni. Az új pártelnök ugyanis kitartott abbéli álláspontja mellett, hogy Jugoszláviát nem a Nyugat, hanem a Szovjetunió veszélyezteti leginkább.
A szovjet befolyás tehát meghatározta a szerbiai eseményeket, s ezzel együtt jelentős szerepet játszott Jugoszlávia széthullásában. Tény ugyanis, hogy Milošević garnitúrája élvezte Moszkva rokonszenvét, s a viszony csak akkor romlott meg kissé, amikor Milošević Gorbacsov vagy később Jelcin ellenében az „igazi” orosz kommunistákat támogatta. De ez még korántsem jelentette azt, hogy sorsdöntő kérdésekben a szerb tábornokok, például Veljko Kadijević, sürgősen Moszkvába repüljön, amikor felmerült a kérdés, hogy támogatja-e Moszkva az elszakadásra törő tagköztársaságok elleni fegyveres harcot. Az is ismert, hogy Milošević megbuktatásakor, 2005. október 6-án elsőként Igor Ivanov Nebojša Pavković hadseregtábornok közvetítésével találkozott Miloševićtyel és Vojislav Koštunicával. Milošević e találkozó után döntött, és jelentette be visszavonulását. A beszélgetés részleteiről még Zoran Djindjić az ellenzék másik vezéregyénisége sem értesült, és a szerbiai közvélemény még ma sem tudja, hogy tulajdonképpen mi is zajlott le Milošević rezidenciájában.
Az orosz tényező meghatározó jelentőségére Nikezić pártelnökösködése alatt állandóan emlékeztetett, s szerinte az orosz befolyásnak nem kell kifejezetten a napi-politika szintjén érvényesülnie. Tény ugyanis, állította, hogy az orosz kötődést, a „keleti Szerbia” gondolatát, elsősorban a szerb nemzeti irányultságú értelmiség hirdeti, tehát ennek mély történelmi és kulturális gyökerei vannak. Ugyanez vonatkozott a nacionalista pártelitre is. Valójában ez az elkötelezettség volt a szerbiai nemzeti kommunisták és a radikális nacionalisták közös nevezője, ami később – Milošević idejében – a kormányzásban testet is öltött, hiszen együtt kormányoztak a „vörösek” és a „feketék”, vagyis Milošević szocialistái és Šešelj radikálisai.
Ám ez, a konfliktusoknak csak egyik paradigmatikus mozaikkockája. A többi kérdésben sem kerülhetett sor semmiféle kompromisszumra. Nikezić beszédeiben, nyilatkozataiban, interjúiban szüntelenül hangsúlyozta, hogy a szerbiai kommunisták elsődleges feladata az újraéledő szerb nacionalizmus elleni következetes küzdelem, mert, – figyelmeztetett – az államszocializmus és a szerb nacionalizmus Szerbiában jól kiegészítik egymást. Ugyanakkor pontosan előrelátta az is, hogy minden szerbiai nacionalista fordulat Jugoszlávia szétbomlasztásához vezet, ami csakis a szerb nemzet kárát okozhatja. Ebben a kérdésben a nacionalista kommunisták – Tito támogatásával – csatát nyertek.
A reformkommunisták és a nemzeti kommunisták közötti másik ütközőpont természetesen Koszovó volt. A szerbiai kommunisták többségéről ugyanis nem mondható el, hogy nemzetileg közömbösek voltak. Ugyanez vonatkoztatható a rendszer marxista ellenzékének nagy részére is. Így például a rendszer éles bírálójaként ismert Praxis nevű filozófiai folyóirat, éppen a szerb nacionalizmus kérdésében oszlott meg, s több rangos, a nemzetközi szintéren ismert, a Tito-rendszerben üldözött filozófus Milošević nemzeti kommunizmusának lett a híve. De ezen túl, a Praxis belgrádi tagjai a Milošević által megbuktatott szerb pártvezetőket azzal vádolta, hogy nem támogatják megfelelő módon a koszóvói szerbeket. Sokan közülük megrettentek saját petíciójuk következményétől és ellenzékbe vonultak. Ebben a kérdésben Nikezić nem kötött kompromisszumot, nem csak hogy Koszovó autonómiáját támogatta, hanem felrótta a szerb politikai elitnek, hogy olyan illúziókat táplál, mely szerint az albánok azonosulni tudnak a szerbekkel. Ők legfeljebb csak Jugoszláviával azonosulhatnak – hangoztatta.
A demokrácia kérdése volt a harmadik vitapont, amely végül Nikezić vesztét okozta. Nikezić ugyan soha sem ment el odáig, hogy a többpártrendszer gondolatával foglalkozzon, ám a vezetői illetve pártvezetői szerepet károsnak ítélte meg. Négy évig tartó pártelnöki tisztsége során, ebben a kérdésben folyton védekezésre kényszerült, mivel a pártnomenklatúra állandóan azzal vádolta, hogy lebecsüli a pártot, és az általa hirdetett demokrácia bomlasztja a társadalmat. Nikezić ellenérvelésében arra hivatkozott, hogy a Sztálinnal való szakítás után, Jugoszláviában a sztálinista diktatúra vereséget szenvedett, de a szovjet modellt nem sikerült leépíteni, holott a modern, európai Szerbiának éppen ezt kell megvalósítania. Tito tulajdonképpen Nikezićnek pont ezt a tézisét nehezményezte leginkább, és az adott helyzetben a reformkommunisták ellenében a párt megőrzése érdekében, a szerb nemzeti kommunisták oldalára állt. E fordulópont után érte el csúcsát a Tito-kultusz. Nikezić pedig megbuktatása után addig még soha nem tapasztalt karizmatikus vezéregyéniség lett.
Kétségtelen, hogy Tito tisztában volt ennek következményeivel, mert néhány év múlva, 1974-ben az általa kezdeményezett alkotmánymódosítással, tulajdonképpen az előzőleg leváltott horvát, szlovén és szerb reformkommunisták programját valósította meg. A köztársaságok és a tartományok nagyobb önállóságát garantáló alkotmány, komoly gátat képezett a szerb nacionalizmus előtt, a nyolcvanas évek végén kiderült, hogy ez az alkotmányjogi korlát önmagában nem bizonyult tartósnak, mivel Szerbián belül nem létezett semmiféle komolyabb belső ellenállás. Hiányzott az a reformista struktúra, amelyre éppen Tito mért végzetes csapást.
A szerb pártvezetők értékelése szerint, ezzel az oktrojált alkotmánnyal Tito tulajdonképpen Szerbia számára csapdát állított. Ezt a 74-es alkotmányt Tito halála után, elsőként éppen a szerb kommunista vezető nomenklatúra szegte meg; például a tartományok autonómiájának megszüntetésével, vagy pedig az új szerb alkotmány ama paragrafusával, amely becikkelyezi, hogy Szerbia csak addig tartja magát a szövetségi alkotmányhoz, amíg ez érdekeinek megfelel. A szlovén és a horvát elszakadási aktusok csak ezután következtek. Tehát a felbomlás alkotmányjogi kezdeményezője Szerbia volt, nem pedig a horvát Tudjman és a szlovén Kučan.
Latinka Perović a Nikezić-könyv előszavában a rövid néhány évig tartó szerbiai reformkommunista intermezzót történelmi kontextusba helyezi, és elsősorban bukásának okát veszi górcső alá. Elemzése szerint a reformkommunisták csak azokban az országokban voltak képesek rendszerváltó erővé válni, ahol létezett liberális hagyomány. Szerbiában azonban ilyen nem volt. Ellenkezőleg: a szocialista gondolat a 19. században a nemzeti radikalizmussal karöltve jelentkezett.
A másik oka a reformizmus kudarcának Szerbia állandó bizonytalan állami léte. A török uralom után létrejött szerb állam kimerült a balkáni háborúkban, az állandó dinasztikus harcokban, és állami identitásának tisztázatlanságával lépett be a jugoszláv államszövetségbe, azzal a dilemmával, hogy talán mégis jobb lett volna egy kibővített Szerbiát teremteni az első világháború utáni kedvező politikai helyzetben. Újabban nagyszámú történész érvel a mellett, hogy a Nyugat erőltette Szerbiára Jugoszláviát, hogy megakadályozza a szerb állam megszilárdulását. A második világháború után pedig a kommunisták és a Komintern vállalta magára ezt a munkát. Ebből következik, hogy Szerbia állami léte soha sem tudott megszilárdulni.
A megkérdőjelezett és bizonytalan állami lét pedig arra ösztökélte a politikusokat és az értelmiségieket, hogy kizárólag nemzeti közösségben, nemzeti eszmékben gondolkodjanak, nem pedig államban és alkotmányban. Ez az állami lét okozta űr viszont a populizmusnak kedvezett, amely Szerbia történetében minden reformot meghiúsított.
Nikezić pályája tehát egyben a jugoszláviai reformkommunizmus végét jelzi, amely előrevetíti Jugoszlávia végét is.
Végel László
Marko Nikezić: Krkha srspa verikala (Törékeny szerb vertikális). A szövegeket gondozta és az előszót Latinka Perović írta. Helsinski odbor za ljudska prava, Beograd, 2003.
(Megjelent: Elemező, Budapest, 2005. 09.