Immár másodszor élem át Rovinjban az ősz átmenet nélküli berobbanásának a pillanatát. Éjszaka dörgött, villámlott, a tenger hullámai haragosan csapkodtak, ám a délelőtti ragyogó napsütés a szokottnál jobban perzselte a bőröm, aztán alkonyatkor hirtelen besötétedett. Nem úgy jött az este, ahogy szokott, lágyan és szelíden, hanem egy percnyi szélcsönd után hirtelen és dühödten. A következő pillanatban minden ok nélkül mély depresszióba estem. Senki sem bántott, semmi sem fájt, ellenkezőleg: az aznapi sikerélmények, ha vannak még egyáltalán ilyenek, inkább örömre adtak volna okot. Ám mindez nem volt pozitív hatással a hangulatomra, mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy mindennek vége. Indulnom kell vissza, de nincs hová. Pannon melankóliámat elfojtotta a kegyetlen mediterrán szorongás. Ettől az érzéstől Újvidéken sem szabadulok, hoztam magammal a tenger élményét.
Naplórészletek – külföldön
A salzburgi Literatur und Kritik engedélyt kér, hogy részleteket közöljön a naplójegyzeteimből. A múlt hónapban Bukarestben a Korunk kiadásában jelentek meg szemelvények.
Impulzusok és kontextusok
Megérkezik Radivoj Cvetičanin meghívólevele Latinka Perović új, A domináns és a kellemetlen elit című kötetének bemutatójára és a szerzői est keretében sorra kerülő kerekasztal-beszélgetésre. Azt hiszem, aligha lehet megírni az elmúlt évtizedek történetét Latinka Perović műveinek ismerete nélkül. Ha egyszer ki akarunk kukkantani a „vajdmagyar kiskerítés” mögül, akkor Perović eszmetörténeti tanulmányaira mindenképpen szükségünk lesz. Jelenleg azonban még nem tartunk itt. Egyszer talán sor kerül a vajdasági magyar szellemi élet olyasféle tanulmányozására is, amely figyelembe veszi a jugoszláviai, illetve a szerbiai továbbá a magyarországi szellemi kontextusokat is. Miféle ellentmondások között vergődtünk? Milyen impulzusokat fogadtunk be? Mikor voltunk szinkronban az egyikkel vagy a másikkal? És sorolhatnánk…
Jó volt magyarnak lenni
Először a Facebookon veszem a hírt: 93. életévében elhunyt Göncz Árpád, Magyarország első, immár legendás hírű köztársasági elnöke. Az évszázad legnépszerűbb magyar politikusa volt. Már a nyolcvanas években hallottam a börtönviselt műfordítóról, ő is, akárcsak Eörsi István az ötvenhatos eseményekben vállalt szerepért, öt évet rabosodott. Életfogytiglani fegyházra ítélték, azonban öt év múlva amnesztiában részesítették. 1963-ban szabadult. Először a Magyar Írók Szövetségének székházában találkoztunk. Az ő elnöksége idején lettem a Magyar Írók Szövetségének a tagja. Az irodájában fogadott, a felbomló jugoszláviai állapotokról faggatott, és én akkor az UJDI egyik alapító tagjaként eléggé sötét jövőképet festettem, de megcsillantottam a reményt, amit az UJDI-ban fogalmaztunk meg, a konföderáció felé való nyitást. Naivan azt gondoltuk, hogy minél előbb be kell lépni az Európai Unióba. Onnantól pedig mindegy, hogy föderációról, vagy konföderációról van-e szó. Kérdezgetett, figyelt, s úgy éreztem, hogy az ötvenhatos emlékei miatt nagyon sajnálja Jugoszláviát. 1995-ben újra találkoztunk, köztársasági elnökként fogadta a Budapesten tartózkodó szerbiai íródelegációt. Az elnöki rezidenciában szendvicsekkel kínált bennünket és pogácsával, amit felesége, Zsuzsa asszony sütött. Köztünk volt Živorad Stojković, a lelkes Crnjanski szakértő, a nagy szerb író összegyűjtött műveinek szerkesztője. Persze, hogy Göncz előtt is szóba hozta Crnjanskit. Akkor mindenkinek elállt a lélegzete, mert Árpi bácsi (talán szabad így neveznem, mert az egész ország szeretett, mindenki Árpi bácsija volt) felidézett néhány jelenetet a regényből. Stojkovićot ez teljesen lefegyverezte. Hazafelé tartva, Budapesttől Újvidékig arról regélt, hogy mikor lesz Szerbiának olyan köztársasági elnöke, akivel ő Crnjanskiról értekezhet. Figyelmesen hallgattam, aztán mégsem bírtam ki és hozzátettem, hogy engem is érdekelne egy olyan szerb elnök aki velem, mondjuk, Krúdyról beszélgetne. Merthogy ez lenne az igazi párhuzam. Az autóban az írók Göncz Árpádot és Magyarországot dicsérték. Göncz Árpád elnöksége idején jó volt magyarnak lenni! Aztán 2000-ben újra találkoztunk az országházában. Akkor érdemeltem ki a Köztársasági Elnök Aranyérmét. Az elnöki kabinet levélben értesített, de a díjkiosztás előtti napon a levél visszakerült az elnöki irodába. A címzés pontos volt, ennek ellenére a visszaküldött borítékon az állt, hogy a címzett ismeretlen. Szerencsére Tóth Máriának az elnök titkárnőjének fülébe jutott, hogy éppen a budapesti könyvvásáron tartózkodom s telefonon értesített, hogy másnap a parlamentben át kellene vennem az elnöki kitüntetést. Igen, csakhogy én egy farmernadrágban és egy trikóban utaztam Budapestre. Barátaim segítettek ki, kölcsönöztek a protokollnak megfelelő sötétkék öltönyt, fehér inget, még cipőt is kaptam. Emlékszem, a zakót Radnóti Sándortól kölcsönöztem. Utána leültünk és beszélgettünk, mintha nem is egy kitüntetést vettem volna át, hanem egy baráti beszélgetésre tértem volna be az Országházba. Pedig nagy illetlenség lenne részemről barátnak nevezni, ezt ki se merném ejteni a számon, mivelhogy a szememben egy végtelenül szerény, bölcs ember volt, akit tiszteltem, és akire felnéztem. Aztán évek múlva, amikor már nem volt a köztársasági elnöki poszton kezdeményezte a Kék Szalon létrehozását, ami a baráti beszélgetések helyszíne lett, ami rendszerint Árpi bácsiék budai villájának a szalonjában zajlott, ahol megismerkedtem megannyi rangos magyar értelmiségivel.
A védtelenek kiszolgáltatottsága
Van Göncz Árpárnak egy mondata, amit sokan idéznek, s amelyet én sem hagyhatok ki, mert mindig közel állt hozzám. „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, se az egyenlők között egyenlőbbek világában nem jutott szó.” A darutollakat még nem látom, ellenben érzékelem miként lesz egyre úrhatnámabb körülöttem a világ. Amint látom, a vajdmagyar világban is lejátszódik az, ami az egész Szerbiában: a védtelenek teljes kiszolgáltatottsága. Az elsődleges tőkefelhalmozódás, a mini vadkapitalizmus. Kis lobbizók lobbiznak, egymással harcolnak a hatalmi morzsákért. Mintha kiestünk volna az időnkből. Vagy kivonultunk? Így kényelmesebb? Az új regények világában, gondolok a francia Lydie Salvayrei-re, vagy az orosz Ljudmila Ulickajara, az elmúlt évtizedek és a jelen drámái bukkannak fel, mi valahogy beragadtunk az időtlenség posványába.
Búcsú a reménytől
Göncz Árpád elvesztése jelképesen is lezárt egy korszakot, amely 1989-ben kezdődött. A gyász óta gyakorta olvasom, hogy ő képviselte az emberarcú politikát! Igen gyorsan beláttuk, hogy ilyen nem létezik, azonban reménykedtünk, hátha lehetséges. Most már tudjuk, hogy ettől az esélytől végérvényesen búcsút vehetünk.
Totális háború
Felkapom a fejem. Francois Hollande francia elnök egy lehetséges totális háborúról beszél. Már ő is! Átlapozom az ez évben született naplójegyzeteimet. Egyre többször térek ki erre a témára, de gyorsan elterelem a figyelmem, nem akarom tudomásul venni, hogy nem állunk nagyon távol egy ilyen forgatókönyvtől.
Vajdmagyar tribalizmus
Egy eszkimótól megkérdezték, hogy mi a jó. Erre azt válaszolta, hogy jó az, amikor lerombolják a másik törzs sátrait, megerőszakolják asszonyaikat, és elrabolják kincseit. És mit nevez rossznak? A válasz nem meglepő. Amikor a másik törzs ugyanezt teszi velük. Így vagyunk mi a Vajdaságban. Ha egy párt elkergeti tisztségéről a „mi emberünket”, akkor az rossz, ha a másik törzs emberét kergeti el, akkor az jó. Az ilyesféle történetek azt bizonyítják, hogy nem érdemlünk jobbat.
Istenem, hova jutottunk?
Megérkezem Belgrádba, hogy Latinka Perović könyvévről (Dominantna i neželjene elita) beszéljek. A jól tájékozott fővárosi újságírók (informáltabbak, mint én) faggatnak a vajdmagyar viszonyokról. Igaz-e, hogy leváltottak egy szerkesztőt a vajdaság magyarok napilapjában, mert elmarasztaló írást közölt egy funkcionáriusról? Lehorgasztom a fejem. Istenem, hova jutottunk? Végtelenül szégyellem magam. Jobb nem válaszolni. Esterházy Péter pengeéles mondata jut eszembe. „Bizonyos szint fölött, nem süllyedünk bizonyos szint alá.” A kérdezők mintha olvasnák a gondolataimat, abbahagyják a faggatózást. A pódiumasztalhoz ülök, előveszem a jegyzetfüzetemet és szétnézek a teremben. Telt ház. Az ajtó előtt tolongás. Radivoj Cvetičanin bemondja a nevem…
