[Takács Ferenc laudációja; elhangzott: Haris Park, 2019. november 24-én]
Hévíz, 2020/1
Amikor odaültem íróasztalomhoz, hogy megfogalmazzam a Városmajor 48 alapítvány életmű-díjában részesülő Végel László ünnepi laudációjának a szövegét, jónak láttam, ha először is némi fizikai előkészületeket teszek a rám váró szellemi erőfeszítések megkönnyítése végett. Könyvespolcomról áthordtam asztalomhoz a tulajdonomban levő Végel-köteteket, majd a nyomtatóm tetején feltornyoztam őket. Ezután a számolás következett: tizenhét lett az eredmény, ehhez jött még tizennyolcadikként egy igen testes, 322 oldalas bibliográfia, mely 2003-ban jelent meg Újvidéken (azaz – tekintve szerzőnk azóta sem lankadó irodalmi termékenységét – a páratlanul alapos munka máris komoly kiegészítésre szorul).
Két könyv híja van ennek a rakásnak, állapítottam meg, miután egyenként szemügyre vettem a köteteket. Az egyik a legelső Végel-mű, amely a kezembe került, s amelyhez személyes emlékem társul. Formailag matematika szakos, szellemileg polihisztor egyetemista barátom – rég halott szegény –, ő nyomta a kezembe valamikor a hatvanas évek legvégén, talán éppen 1969-ben, azaz pontosan ötven éve az elbeszéléskötetet, amely a Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak címet viselte – a könyvhéten szerezte be, az újvidéki Forum Kiadó sátrában árulták. Kinyitotta az egyik elbeszélésnél, arra már nem emlékszem, hogy melyiknél, és a szó szoros értelmében kényszerített rá, hogy elolvassam, mégpedig azonnal, akkor és ott. Miután ez megtörtént, és miután egyetértésemről biztosítottam, igen, remek darab, ahogy mondod, nagyon szokatlan, de remek írás, kikapta a kezemből a könyvet, és kötetestül eltűnt, hogy a ködben, vagy talán a napsütésben, erre már nem emlékszem. Mint ahogy arra sem, hogy miről is szólt az elbeszélés. Egyetlen apróság maradt meg róla az emlékezetemben: a nálunk díványnak vagy heverőnek nevezett bútordarabot az elbeszélés narrátora „kaucs”-nak nevezte. Anglistaként persze rögtön azonosítottam, s később arra is rájöttem, hogy a „kaucs” szerb jövevényszó a magyar nyelvi peremvidék un. kontakt-dialektusában; a szerbbe – mint ahogy más délszláv nyelvekbe is persze – az angolból került, de a magyar nyelv standard változatáig már nem jutott el. Amolyan egyfelé nyíló ajtó volt: Belgrád felé ki lehetett rajta lépni, ám Budapest felé elzárta az utat.
Hogy ki volt Végel László, hogy már jó ideje a Symposion című folyóirat köréhez tartozik, 1963 óta kritikákat és elbeszéléseket tesz közzé, hogy 1967-ben megjelent, sikert aratott és vihart kavart első regénye, az Egy makró emlékiratai, minderről akkoriban Magyaroszágon igen-igen kevesen tudtak: az irodalomkedvelők szélesebb körének Végel neve nem mondott semmit, és ebbe a körbe magam, az akkor már angol-magyar szakos bölcsész-egyetemista is, hát igen, beleértődött.
Jugoszlávia persze akkor még mindig egy kicsit gyanús volt a magyar politikai és kultúrpolitikai hatalmasságok szemében, a fiatal irodalom, különösen a fiatal vajdasági magyar irodalom pedig nem is olyan kicsit. Leginkább azért, mert a nemzetközi újbaloldali hullám, a Vietnam-proteszt, a nyugat-európai diákmozgalmak jugoszláviai tömeghatása, az úgynevezett „marxista reneszánsz”, a ljubljanai, zágrábi és belgrádi filozófusok heterodox eszméi mind visszhangot vertek a Symposion hasábjain. Tanácsos volt mindezt, ha légmentesen elzárni nem is, de mindenesetre valamelyest távol tartani a magyarországi olvasóktól.
A lap – immár Új Symposion címmel, önálló folyóiratként (korábban hetilap-melléklet volt) – 1965-ben elkezdte folytatásokban közölni az Egy makró emlékiratai-t. A regény címe, pontosabban a címben szereplő „makró” szó – a kaucshoz hasonlóan – ismét nyelvészkedésre késztet. A szónak természetesen semmi köze a számítástechnikából ismert makrókhoz; valójában régi szleng- sőt tolvajnyelvi szó, amely az anyaországi nyelvhasználatból rég eltűnt, de a Vajdaságban beszélt nyelv megőrizte, és mindmáig üzemben tartja. Én egy 1914-ből származó tolvajnyelvi szószedetben akadtam rá a jelentésére, tehát az első világháború előtti időkben még Budapesten is használták, strici ¬– vagy ahogy a szószedet közreadója illedelmesen fogalmaz – „utcaleányok élősdije” értelmében.
A Forum Kiadó eleinte ódzkodott a regény megjelentetéstől: sötéten látással és gyökértelenséggel vádolták Végelt, a céltalanul sodródó fiatalokról szóló regényből sugárzó életérzést nihilizmusnak bélyegezték. Szerencsére a szerb irodalom kiválóságának, Aleksandar Tišmának megtetszett a regény, bejelentette, hogy le kívánja fordítani szerb-horvátra (le is fordította), amire aztán a Forumnak is megjött a kedve a kiadáshoz, a regény 1967-ben megjelent. Tišma a magyar nyelvű kiadást recenzeálva a belgrádi Politikában így summázza a regény egyediségét és értékét:
A vajdasági irodalmat, a nemzetiségek nyelvén írottat és a szerb nyelvűt is a vidékiesség komplexusa bélyegzi meg: egyfelől az a törekvés, hogy elérje és beilleszkedjen az össz-jugoszláv kontextusba, másfelől hogy helyi színeivel és sajátosságaival hívja fel magára a figyelmet. Végel első művében e komplexusnak semmi nyoma. Újvidék azon események színhelye, amelye lekötik, a Futaki utca, a Rádió klubja, vagy a Café Bulevár – maguktól adódó lokalitások, mint a Belgrádban találhatók a belgrádi, a Stockholmban találhatók a stockholmi író számára.
E vonása … alapján, az Egy makró emlékiratai az első modern vajdasági városi regények közé tartozik.
Pontos megállapításai a későbbiekre nézve profetikusnak bizonyultak: Végel életművében, a Tišma-cikk megjelenése óta eltelt ötven év során született regényekben, drámákban, esszékben, naplójegyzetekben nyoma sincs az egzotizálásnak, a kisebbségi élményt és tapasztalatot ártalmatlan és semmire sem kötelező érdekes és gusztusos élvezeti cikként a kívülállók számára feltálaló szellemi házalásnak, mint ahogy az éppen kurrens avagy „menő” globálkulturális tendenciákkal könnyed és súlytalan eleganciával azonosuló majmolásnak sincs.
De hiányzik Végelből, mégpedig üdvösen hiányzik, az is, amit Claudio Magris, a trieszti illetőségű, azaz Végelhez hasonlóan peremhelyzetű – vagy ahogyan maga nevezi: határ menti – író, Duna (1986) című könyvében fogalmazott meg a kisebbségi szerző másik nagy csapdájáról:
Aki hosszabb ideig a kisebbség szerepét volt kénytelen játszani, és minden erejét identitása meghatározására és megőrzésére fordította, az hajlik rá, hogy akkor is így viselkedjen, amikor már nincs rá szükség. Aki csakis önmaga felé fordul, csakis saját identitása megszilárdítására koncentrál, és folyton azon igyekszik, hogy kicsikarja a kijáró tiszteletet, annál fennáll a veszély, hogy minden erejét a védekezésnek szentelve, beszűkíti tapasztalatainak horizontját, és a világgal való kapcsolata kisszerűvé válik.
Kafka példájával illusztrálja ezt a megállapítást:
Kafka, bár lenyűgözte a zsidó gettó élete és irodalma, határozottan és szomorúan állapítja meg, hogy egy írónak el kell szakadnia a kis népek irodalmától, mivel ezek a népek, arra lévén kényszerítve, hogy védekezzenek a külső befolyások ellen, annyira belemerülnek a túlélésért folytatott harcba, hogy nem tűrnek meg a soraikban egy nagy írót. … Kafka tudatosan lett azzá a nagy íróvá, akit egy elnyomott kisebbségi irodalom, amely nemzeti és kulturális identitását védelmezve pozitív, vigasztaló hangokra vágyik, kénytelen elutasítani, mert a Kafka-féle író űrt támaszt maga körül, megbontja az egységet, fenyegeti a közösség összetartozását. [Duna p. 243-4]
Végel ezt a kafkai helyzetet és kafkai utat választotta. Hogy milyen következményekkel, ezt először abban a kötetében fogalmazta meg a maga számára, amely a másik könyv, amelyik hiányzik az íróasztalom melletti könyvrakásból: Végel színikritikáinak és színházi esszéinek 1988-ban megjelent gyűjteménye, mely az Ábrahám kése címet viselte. Hogy hová tűnt, nem tudom. Szerencsére írtam róla – ez volt az első Végel-kritikám –, és kijegyzeteltem. Sok minden más mellett – a kommunista értelmiségi sorstragédiája, a modernizmus és posztmodernizmus összefüggései, vagy Lukács György sorsképlete, például – az esszékben formát ölt valamiféle ars poetica is, a „mit nem” és vele szemben a „mit igen” rovata valamiféle esztétikai kettőskönyvelésben. „Ho¬mogén formák” helyett „radikális eklekticizmus” „az elidegenedett nyelvi homogeneitásással” szemben, „az idiolektus uralmának” a megtörése, a „rendszerszerűség zsákutcájának” elkerülése, illetve a rendszerszerűség eszméjének az ironikus szubverziója; a magaskulturális műfajok és hangnemek ellenpontozása a „szubkulturális formák” és „inferiórus műfa¬jok” szerepeltetése révén; és – talán leghangsúlyosabban – a „nyelvi monoteizmus” lerombolása.
Ez a következetes következetlenség, a nyelvi és műfaji tisztaság helyett a kevertség, a műfajok és előadásmódok folytonos hibridizálása, történeti tényszerűség és parabolisztikus fantasztikum ötvözése, a radikálisan polifonikus írásmód válik mind nyilvánvalóbb jellemzőjévé Végel munkáságának a kilencvenes évek elejétől, mint ahogy ennek a polifonikus jellegnek logikus mögöttese, forrása és hordozója, a polifonikus Én, a peremvidéki lét termékenyen sokidentitású peremvidéki embere is. Végelt idézem: „A peremvidéki embert többféle anyagból gyúrták, sehova sem tartozik teljesen, de sokfelé kötődik; többet lát, de mégis mindennek a szélén marad. Sorsszerűen eklektikus, polifonikus, és ezért soha sehol sem értik pontosan, mit mond.” [„A Duna utca (Nominentur Neoplanta)” Hontalan esszék. 171. old.]
Talán mégiscsak vagyunk néhányan akik értik, amit mond, ha talán pontatlanul is. Ami végtére is annyit tesz, hogy szabadon és termékenyen, azaz a végeli alkotószellem jegyében. Ez a szellem találta meg a formáját – pontosabban szabad és termékeny formátlanságát – Végel újabb könyveiben, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földjé-ben (2013), a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyújá-ban (2015) és a Temetetlen múltunk-ban (2019) – klasszikus véglegességgel, mondanám a szokvány kényszerének engedelmeskedve, de rögtön vissza is vonom. Nincsen semmi klasszikus és semmi végleges ezekben a szabadon szárnyaló és a végtelent ostromló művekben.
Végel maga inkább rezignált derűvel, vagy derűs rezignációval tekint életművére,. Idézem őt: „Stendhaltól tanultam a legtöbbet, főleg azt, hogyan kell túlélni az illúziók elvesztését. Mindez szép és kerek történet lenne, ha nem járna több kudarccal, mint sikerrel. Most kezdek rádöbbenni, hogy kész őrület lett volna a sikeres élet. Készülök az újabb kudarcokra, ezért sok tervem van…”
Hát, ő tudja. Én mindenesetre még sok-sok ilyen kudarcot kívánok neki.
Legszívesebben pohárral a kézben tenném, a pohárban Danilo Kiš kedvenc borával, a Vranac nevezetű montenegrói vörössel, amelynek élvezetébe engem Végel László vezetett be. És polifon köszöntéssel emelném a poharat ezen az ünnepi alkalmon: egészségedre, drága Laci, prost, skoll, sláinte, na zdarovje, à votre santé, cheers és persze: ZSIVELI!