A Vajdaság ára

2014. március

Várakozó ország

Az éjszaka többször is felriadtam, bár a csillagos tavaszi éj meglepően csendes volt, kora reggel még az autóbuszok sem fékeztek csikorogva.  A buszállomáson várakozva a diákok hátizsákját leszek figyelmes. Egy gyerekek sem hord egyszerű diáktáskát. Az újságok címlapjaira pillantok, de nem nyúlok a pénztárcám után, nincs kedvem újságot olvasni. Belépek a buszba, a sofőr legyint, nem ellenőrzi a jegyemet. Átrobogunk a Duna hídon. Egy utas bosszúsan felkiált: a sofőr durván fékez, nem őrzi a közvagyont. Végre, valaki tiltakozik, gondolom, de a többiek hallgatnak. A kamenicai intézet előtt kiszállok, a kertészek rendezik a virágágyasokat. Ám csak egyikük dolgozik, a többiek bámészkodnak. Leülök a padra és beszédbe elegyedek az egyik beteggel. Jól tájékozott, veszem észre, hiszen pontosan számon tartja, hogy tegnap kit tartóztattak el. Padtársam az üldögélő munkásokat méregetve megfejti a tétlenkedő kertészek titkát. Kivárnak, mondja. Sokat várnak az új kormánytól, kíváncsiak, hogy betartja-e az ígéretét. Addig erősen lassított tempóban dolgoznak. Arra gondolok, hogy így várakozik az egész ország. Mielőtt a főbejárat felé indulnék, rápillantok az épület ablakaira. Ezekben a betegszobákban búcsúztam el Bori Imrétől és Podolszki Józseftől. 1986 szeptemberében a betegszoba teraszán üldögéltünk. Anikóval hallgattuk, hogy milyen nagy terveket szövögetett. Megelégelte az értelmiségi konformizmust. Zadárról beszélt, a tengerről, ahová kicsinyes világunk elől menekült. Pár nap múlva vettem a halálhírét. Nyolc évvel később egy másik betegszobában Bori Imre a HÍD legújabb számát szorongatva a tervekről beszélt. Úgy vélte, hogy egy könnyebb műtéten esik át. Azokban a percekben gondolni sem mertem volna arra, hogy utoljára látom. Elköszönök a beszélgetőtársamtól, és a főbejárat felé indulok. Úgy teszek, mintha nem érdekelnének túlságosan a tétlenkedő kertészek, a tervek.

Szónoklatok és olvasmányok

Egyik választási kampánynak vége, de kulminál a másik, az anyaországi. Néhány ismerős arról faggat, hogy Orbán megismétli-e a négy évvel ezelőtti sikerét, s arat-e olyan fényes győzelmet, mint amilyet Vučić aratott. A Vajdaságban is folyik az anyaországi kampány, helyi kisebbségi politikusok a magyar öntudatra és egységre apellálnak. Éjszaka Babitsot olvasom – újra meg újra.  Mi a magyar?, teszi fel a kérdést. Nem a választási részvételben talál magyarázatra, hanem gondosan leírja a sokszínű, pluralista magyar világot. Ez ad erőt, gondolom. Előveszem Illyés Gyula Magyarok című naplójegyzeteit. Ő sem a választásokról irt, hanem a nemzetről. Babits higgadt hangja Illyés szövegében nagy aggodalommal párosul, a hárommillió koldusról, az egykézésről, a magyarság fogyásáról ír. Ez a fő gondja, nem a választások. Szeretnék úgy gondolkodni, mint Babits és szeretnék úgy érezni, mint Illyés Gyula. Ki tudja hányszor írtam le, amire az utóbbi években szinte naponta gondolok: e tájon kiveszik a magyar mondat. Újvidék utcáin sétálgatva időnként hallom, hogy fiatal egyetemisták magyarul beszélnek. Talán mégsem történik ez meg, vigasztalom magam. A Neoplanta előadáson a színészek szájából hallom vissza ugyanezt. Megtörténhet, hogy kiveszik a magyar szó.  Aztán a nézők között látva a tapsoló fiatalokat, reménykedni kezdek. Talán mégsem. Így hánykolódom ide-oda.

Hercegségek

Ahol a törvényeket nem tarják be, ott szükségszerűen kis feudumok születnek. Posztmodern hercegségek, amelyekben a sértett fél a legnagyobb alázattal emel panaszt. Egy württembergi pap folyamodványa kitűnően jellemzi ezt a fajta hajbókoló duzzogást zsörtölődést. Hercegének címzett levelében ezt írta: „Felséged legmagasabb disznai felzabálták az én legalázatosabb krumplimat.”

Legyünk udvariasak!

Rövid egynapos kirándulás Salgótarjánba, a Neoplanta avagy az Ígéret Földjének promóciójára. A meghívásnak azért örülök, mert még soha sem jártam ott. Az autóból bámulom a dimbes-dombos tájat, s arra gondolok, milyen jó lenne egyszer bejárni az egész Magyarországot. A közelgő parlamenti választások miatt feszült a hangulat, de az promóción egy szó sem esik a politikáról. Udvariasak vagyunk egymás iránt. Ebben a harcias világban már ez is jelent valamit.

Egy regény története

Salgótarján közelében egy kis faluban olvasom a hírt, hogy az Újvidéki Színház előadását, a Neoplantát bemutatják az idei Sterija Játékokon. Az Avala Expresszel hazadöcögtem, amióta cseh fülkék vannak, a vonat nem gyorsabb, de legalább tisztább. Barátok és ismerősök gratulálnak. Az egyik éles szemű olvasó felismerte azt, amit a kritikusok nem, észrevette, hogy a regénybe beemeltem a Nominentur Neoplanta című esszém fragmentumait, amely 2003-ban megjelent a Hontalan esszék című kötetben. Még arra is rátapintott, hogy ezzel a fragmentummal Urbán András meghatározta az előadás nézőpontját. De megjelent a Peremvidéki élet című kötetben is (2000), előtte pedig szerbül a Život na rubu című könyvemben 1992-ben. Tehát, 14 évvel ezelőtt!

Sorsok

L. M. bevezet a konyhaszagú szobába. A sarokban egy villanyrezsó, azon főz. Felesége halála után muszájból megtanult főzni, különben nem tudna kijönni a nyugdíjából. Az asztalon számlák. Stan, Elektrovojvodnia. Minden számlát gondosan rendez, aztán beosztja azt, ami maradt. Egyetlen kívánsága van, szeretné még egyszer az életben látni a tengert. Egy régi fényképet mutat, a feleségével Omišban nyaralt egy szakszervezeti üdülőben. Arra a legbüszkébb, hogy nem fél a haláltól, egyedüli attól retteg, hogy rendezetlen számla marad utána.

Kelet-közép-európai tükör

A budapesti a választási kampányban kormánytámogató nagygyűlésre került sor. Azt hiszem, a régióban egyre gyakrabban lesznek hasonló tömegdemonstrációk. Huszonöt évvel ezelőtt a régióban a rendszer ellen tüntettek, ma a rendszer mellett. Csak Európa mellett nem állnak ki többé a tömegek, mint a nyolcvanas évek végén, mivel jelenleg Kelet-Közép-Európában a nemzetállami eszme mozgósítja a rendszerváltásból kiábrándult tömegeket. A nemzetállamok nemzeti egységet hirdetnek. Mi lesz akkor, ha ez a nagy nyugati országokban is beindul ez a folyamat? Számos jel tanúskodik arról, hogy máris felbukkant. Ha így haladunk, akkor nem a hagyományos baloldal és jobboldal konkurenciája, ellentéte, avagy együttműködése határozza meg a színteret, hanem a szélsőjobb térhódítása, amely bekebelezi a jobbközép pártokat, és félig-meddig illegalitásba küldi a baloldalt. Ez esetben kezdődik a vérpöttyös agónia. Európa nagy nemzetei érzékelik a veszélyt, és sor kerül a balközép és a jobbközép koalíciójára vagy pedig időnként szoros együttműködésére, amennyiben a szélsőségesektől kell óvni a társadalmat.

A mostohagyerekéről

Ukrajna nyugtalan, olyan, mint egy vérző seb. Az oroszok krimi katonai bevonulása után Európa magatehetetlen. De a lelkiismerete sem lehet tiszta. A brüsszeli atyák nem voltak arra képesek, hogy megnyugtatóan rendezzék a nemzeti kisebbségek jogállását és az etnikailag vegyes területek státusát, csak akkor léptek, ha vér folyt az utcákon.  A kisebbségek Európa mostohagyermekei lettek. A néppárti többségű parlament évek óta nem tűzte napirendre a kérdést, csak a konfliktushelyzetekben tárgyalt róla.

Állapotrajz

Napok óta nem térek be a városközpontba. Még a Duna utcára vagy a Zmaj utcára sem vagyok kíváncsi.

Hány bársonyfotelt ér a Vajdaság?

Rövidesen a tartományi képviselőház elé terjesztik a Vajdaság módosított statútumát. Kormánya, nem lehet, csak végrehajtó tanácsa. Fővárosa sincs, csak adminisztratív központja. Akadémiája sem lehet. Más államokkal nem működhet együtt, csak területi közösségekkel és területi autonómiákkal. De mi lesz, ha az egyik vagy a másik államban nincsenek autonómiák?  Bizonyára akadnak, akik majd hangoztatják, hogy mellékes dolgokról van szó, ám legyünk tisztában azzal, hogy így szokott ez lenni, a nagy változásokat apránként hajtják végre. Egy napon az autonómia ikebanára hasonlít, és a polgárok nem is érzik szükségét. Lesznek, akik ujjal mutogatnak Belgrád felé, azzal igazolják magukat, hogy azok vették el, de azt már nem mondják meg, hogy ők meg könnyelműen eladták. Lassan az is kiderül, hogy hány bársonyfotelt ér a Vajdaság.

Megnyugszom

A másik haza a tenger, olvasom. Megnyugodva teszem le Márai regényét, a San Gennaro vérét. Pár nap múlva ott leszek, s Splitből elképzelem magamnak az olasz partokat.

Családi kör, 2014. április 3.