hétfő, 18 június 2012 / Published in Családi kör

A túlélés gyermekei

2012. június

Az időszerű Móricz Zsigmond

Az újvidéki Regionális Központ tanácskozást szervezett a nemzeti tanácsok munkájáról, amelyen Thomas Moore, az EBESZ szerbiai képviselője felhívta a figyelmet, hogy a nemzeti tanácsok befolyásolják a médiát, ami nem csak elítélendő, hanem megengedhetetlen. Arra gondolok, hogy milyen távol vagyunk a demokratikus értékek tiszteletétől. Ebben a kérdésben a sajtószabadság csak a jéghegy csúcsa. Móricz Zsigmondnak ezúttal is igaza van: a demokráciát legyőzi a sógorság. Olvassuk a Rokonokat. Mást nem tehetünk.

Széchenyi is aktuális lenne

Az idei Sterija Játékokon volt alkalmam találkozni több színházigazgatóval, színházcsinálóval. Mindannyian gondban vannak, az elszegényedett, a csőd szélén álló állam egyre kevesebbet áldozhat a kultúrára. A könyvkiadás már régen koldusbotra jutott, most a színházakra került a sor. Az állam elszegényedett, de a polgárok egy – igaz: szűk – rétege jól megtollasodott. Köztük is van persze különbség, az egyik rész az állami- és a pártprotekcionizmusnak, a másik pedig jó üzleti érzékének, szaktudásának köszönheti vagyonát. Meglepő, hogy az újgazdagoknak eszébe sem jut, hogy a támogassák a kulturális intézményeket, a színházakat, a könyvkiadókat, a festőket, az írókat, a filmeseket… Talán keresni kéne ennek az okát. Megehet, hogy akadnak ilyen személyek, csak a sajtó méltatlanul megfeledkezik róluk, mert el van foglalva a pártvezetők dicséretével. Köztudott, hogy a történelem folyamán a feltörekvő polgárság a nemzet felemelkedése érdekében támogatta a kultúrát. Miért marad el ez manapság? Az időnként napvilágra kerülő „újgazdagok listája” arról szól, hogy akadnak közöttük magyarok is, befolyásos, a nemzeti értéketekre esküvő közéleti személyek is. Közeleg augusztus 20-a, amikor megemlékezünk Széchenyiről, a „legnagyobb magyarról”, aki köztudottan példát mutatott a jövendő polgárosodó rétegnek. Elképzelem, hogy ennek jegyében megszületik egy pártfüggetlen alapítvány, amelyet a magyar üzletemberek, földbirtokosok, kereskedők, jól fizetett politikusok, igazgatóbizottsági tagok polgárok hoznak létre a vajdasági magyar kultúra támogatása érdekében.

Alkuk és viperák

Újabb magyarverések. Újabban viperákkal. A kisebbségi vezetők lagymatag tiltakozása. Lesz még magyarverés, lehet, hogy az eddiginél több is, mindaddig, amíg a kisebbségi vezetők nem követelik a konkrét személyek felelősségre vonását. Nem elegendő a magyar nyelvű pártlapokban közleményt írni, a parlamentben, a testületekben kell helyt állni. Egyébként folynak a koalíciós tárgyalások. A VMSZ képviselője közli, hogy őket nem kereste fel senki, viszont a Demokrata Párt képviselője bejelentette, hogy a kisebbségi pártok rész vesznek a kormánykoalícióban. Folynak az alkuk.

Kölcsönös bizalmatlanság

Fehér lapok? Polgári ellenállás? Mindnyájunkon erőt vesz a tehetetlenség-érzés. A politikai osztály tehetetlenül szemléli a közállapotok romlását, úgy véli, ki van szolgáltatva a tömegeknek. A tömeg úgy érzi, hogy a politika kénye-kedvének van kiszolgáltatva. Fokozódik a kölcsönös bizalmatlanság, amelyre Karl Popper nyújtott megfelelő magyarázatot. „A mi demokráciáink nem népkormányok, hanem pártkormányok. Azaz a pártvezetők kormányai, hiszen minél nagyobb egy párt annál kevésbé egységes, annál kevésbé demokratikus, és annál kevésbé van befolyása a pártvezetésre és a pártprogramra azoknak, akik rá szavaznak.” Ez jutott eszembe a minap, amikor találkoztam egy kisebbségi párt tagjával. Kudarc volt vagy újabb nagy siker, tettem fel neki a kérdést a választási eredményekkel kapcsolatban. Hirtelen összerezzent. Kudarc, de nagyon kérlek, ne említsed a nevem az újságban, válaszolta. Ijedtsége a választási eredményeknél is nagyobb kudarcról tanúskodik.

A múlt, mint dilemma

Az egyik tavalyi nyáresti beszélgetésen egy irodalomkritikus, éppen a Bűnhődés ürügyén jegyezte meg, hogy prózámba betört a múlt. Lehet, hogy nem ezt a szót, használta, de én úgy érzem, hogy tényleg betört. A Makró és az Áttüntetések után fordulatnak nevezném, csakhogy ez mégsem olyan egyszerű, hiszen az Áttüntetések és a Parainézis történeteinek gyökerei a harmincas évekbe nyúlnak vissza. Ez a regény 1987-ben jelent meg, először szerbül, a belgrádi Filip Visnjic kiadónál, s magyarul csak 2003-ban látott napvilágot az újvidéki Forum kiadásában. Az utóbbi regény a Judit motívum nyomán a kommunista terrorizmus erkölcsi tehertételét feszegeti, amelynek súlya alatt összeroppant az első kommunista nemzedék. Damján Pál vesztére felismerte ezt a tehertételt, s magára maradt összes illúziójával. A következő nemzedékek már a legitimációs alap nélküli vákuumban vergődtek, hogy a végén a nacionalizmus szalmaszálába kapaszkodjanak. Akár tetszik a régimódi nacionalistáknak, akár nem, a 20. század végének nacionalizmusát kommunista nomenklatúra találta fel. A Parainezis emberi sorsai erről szólnak. Rengett a talaj alattam, de nem voltam olyan bölcs, hogy pontosan tudjam, merre leng ki az inga. Új illúziók születtek a demokráciáról, amelyek a régi traumákba fészkelték be magukat, de alig volt időm ezzel foglalkozni, mert közbejött a háború, amely oly közel volt hozzám, hogy csak a naplóírásra és az esszékre tellett az erőmből. Több mint harminc év után a Bűnhődés visszautal Parainézisre, de csak a történet egyik szálával, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, viszont már a közelmúlttat, s annak felismerhetetlen csápjait tárja fel. A 20. század elején a modern irodalom a jövőre helyezte a hangsúlyt, a nyelve afelé volt nyitott, sokszor oda rejtette titkos vágyait. Száz év múlva másféle helyzettel találjuk magunkat szemben. A múlt lett a nagy dilemma. Egyre több regény, színházi előadás szól a „befejezetlen múltról”, melyről kiderült, hogy sok arca van. Vannak persze, olyan művek is, amelyek rekonstruálnák a nem létező eszményi múltat, azt az időszakot, amikor a „nemzet nagy volt”. Ezen művek számára a múlt nem dilemma, hanem igazolás arra, hogy ma se legyen dilemmánk. Csak utánoznunk kéne a múltat.

Drága halál

Kis Ilona írja Szenttamásról, hogy a nagyapám sírján levő bokrok nem hajtanak ki. A szüleim sírján is repedeznek a betonlapok. Őszre újakat kell ültetni a sírra. Érdeklődtem, hogy mennyit kérnek a kőfaragók azért, hogy kijavítsák a megrepedezett betonlapokat. Kiderül, hogy legalább hat regény tiszteletdíjáról van szó. Hat regényen pedig a legjobb esetben tízkét éven át kell dolgozni. Akkor mennyibe kerül egy új sír drága márványlapokkal, révedezek el. Miért lett ilyen szörnyen drága a halál? Nem is kérdezném ezt, ha úton-útfélén nem hallanék a drága temetkezési költségekről. Jártam több város temetőjében, s azonnal észre kellett vennem, hogy milyen óriási szociális különbségek a magyar közösségben. Néhány évvel ezelőtt megfordultam a svájci temetőkertekben, így például Zugban és Lenzburgban, s meglepően egyszerű, szerény, szinte puritán síremlékeket láttam. Berlinben ugyanezt tapasztaltam.

Nem tanultak Marxtól

Megtaláltam a napjainkra vonatkozó mondatot. Márai Sándor írta amerikai emigrációjában, hogy teljesen „közömbös, hogy a dolgozó embert a haszon-éhes – tehát kapitalista – vagy a hatalom-éhes – tehát kommunista rendszer zsákmányolja-e? A kapitalista sokat tanult Marx óta. A kommunista semmit.” A mi kis kapitalistáinkkal viszont az a baj, hogy nemcsak haszonra, hanem hatalomra éhesek is éhesek. Egy 2010-es feljegyzésem jut eszembe. Derridát idéztem (“Nem azt mondom, hogy örökösei vagyunk Marxnak, de bizonyos, hogy nem lehet kitörölni Marxot az örökségből.”), s jogos iróniával hozzátettem, hogy a francia filozófus még időben emlékeztetett arra, amiről Derrida magyar tanítványai máig hallani sem akarnak.