Naplójegyzetek, fragmentumok
- november, 13., szombat
Alig akad dilemma, amelyet ne fogalmazott volna meg Arthur Koestler a Nyílvessző a végtelenbe című önéletrajzában, azzal a különbséggel, hogy ő döntött, mi pedig szüntelenül elodázzuk a döntés, hiszen azzal a tudattal élünk, hogy életünk egyetlen értelme a szüntelen elodázás, hiszen napjainkban veszélyes és kockázatos vállalkozásnak számít bármiben is személyesen dönteni, vagy személyes állást foglalni. A legfontosabb alkalmazkodni, túlélni, relativizálni. Koestler őszintén beszámol nemzedéke kényszerhelyzetéről, elismeri, hogy 1930-ban a Rajnától keletre nem lehetett megúszni a választást a fasizmus és a kommunizmus között. Az I. világháború nemzedéke azért kényszerült döntésre mert felismerte a kapitalizmus nacionalizmusba vezető útját. A naiv posztháborús nemzedék a világháború borzalmainak hatására baloldali antikapitalizmusban vagy a kommunizmusban kereste a kiutat. Ez tette Sinkó nemzedéke. Koestler nemzedéke viszont nem csupán a nacionalizmussal, hanem a fasizmussal találta magát szemben. Ekkor sem lehetett megúszni a választást. A Megváltó Utópia nevében beiratkozott a Kommunista Pártba. Tévedését felismerte és megírta az 1984 című regényét, amelyet érdemes újra meg újra kezünkbe venni. Nemzedékem és a nálam fiatalabb nemzedékek tisztában vannak mindezen döntések abszurditásával, viszont attól tartok, hogy a történelem újra kutyaszorítóba kényszerít bennünket. Átéltük a szocializmus bukását, tanúi voltunk egy szörnyűséges nacionalista háborúnak, a kapitalizmust életre hívó rendszerváltásnak, majd az is kiderült, hogy a szabadpiac és a többpártrendszer nem a liberális demokráciába vezetett, hanem az autokráciába. Újabban egyre több értelmiségi figyelmeztet a fasizmus, illetve a neofasizmus veszélyére, amely lehet, hogy „csak” a küszöbön leselkedik, de kétségtelen, hogy belopakodott a többpártrendszerű keretekben kibontakozó autokrata hatalomba. Az 1990 után némi bűntudattal elfogadott liberális demokráciát nem tartottam álmaim netovábbjának, nem voltam feltétlen híve, de elfogadtam. Ám legyen! Bíztam a szabadpiacban és a többpártrendszerben. Mentegethetem magam azzal is, hogy ugyan miben reménykedtem volna a szocializmus csúfos bukása utáni miloševići diktatúrában? Tanúja voltam, hogy a hangadó értelmiségiek milyen elégedetten utasították el a szocializmust. Egyetemi tanárok, írók és értelmiségiek átkozták ki. Egyszeriben mindenki a „kommunizmus áldozata” lett. Gombamódra szaporodott az áldozatok száma, az is üldözöttnek nevezte magát, aki a legmagasabb elismerést érdemelte ki a diktatórikusnak kikiáltott rendszerben. A szocializmus üdvöskéi fordultak leghangosabban a szocializmus ellen. A pártok vezető személyiségei és tanácsadói, az újkapitalista agitátorok a szabadpiacról és a demokráciáról zengték az ódákat. Én pedig a Bűnhődésben keserűen állapítottam meg, hogy ekkora kétszínűség láttán a szocializmus nem várta be, hogy forradalommal döntsék meg, hanem egyszerűen öngyilkos lett. Az értelmiségiek ezt az öngyilkosságot bársonyos forradalomnak keresztelték el. Rendben van, gondoltam akkor jöjjön a liberális kapitalizmus, amellyel szemben voltak fenntartásaim, csakhogy ennél rosszabbul sült el a dolog: nem a liberális kapitalizmus, hanem az autokrata rendszer, avagy a diktatúra köszöntött ránk. Kiderült, hogy a szabadpiac nem válogatós, jól megfér az autokráciával. Kína és Oroszország a legjobb példa erre. Vajon nem kerülünk-e ugyanolyan dilemma elé, mint Koestler nemzedéke? Vajon a vadkapitalista és nacionalista légkör nem teszi időszerűvé Sinkó Ervin dilemmáit? Úgy látom a túlélés ópiumának hatására ezzel a dilemmával egyelőre nagyon kevesen néznek szembe. Nem, nem és nem, ismételtem meg A nagy lakoma… című, még időben megírt „beszélyem” szavait és megírtam a Play Sinkót.