Naplójegyzetek . fragmentumok
2020. május 27., péntek
A vajdasági magyar közéletben egyre gyakrabban tapasztalható az emlékezetpolitika nagy paradoxonja. A szerzők általában elítélik a Tito-korszak kultúr- és irodalompolitikáját, miközben a megtagadott múlt kitüntetettjeit dicsérik. Az irodalmi életben az egyes alkotások megítélésében a HÍD díj volt a „csúcs”. Egyetlen esetről sem tudok, amelyekben politikai oldalról bírálták volna a HÍD díj odaítélését, ezek szerint szinergia létezett az irodalompolitika és a politika között. Miért ne létezett volna, ha az egypártrendszerben mindent egy párttól függött? Nyilván a díjasok között vannak jelentős és kevésbé jelentős alkotók, de nem ez a perdöntő. A paradoxon abban rejlik, hogy a kitüntetettek közül kerülnek ki a múlt dicséretes példái, ugyanis ez a szocialista irodalompolitika legnagyobb elismerése. Lehet, hogy méltán? De akkor miért marasztaljuk el?