Választások utáni hétköznap. Végre igazi kellemes napsütötte tavasz, ami el tud csábítani. A városközpontban ünnepélyesen helyet foglalok az egyik kávézó teraszán. Egyszer csak felbukkant egy negyven év körüli figura. Szakadt, kopott farmernadrágot viselt, a fején bézból sapkát a vállán egy gitár lógott. Titóról szóló dalt énekelt. Dalt? Fogadalmat. „Tito elvtárs megfogadjuk néked/, hogy utadról nem tér le a néped”, hallom az ismerős szöveget. Azonnal eszembe jutott a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényem története. Egészen furcsa volt számomra visszahallani a hajdan oly ismerős dalt Újvidék belvárosában, mintha saját regényvilágom elevenedett volna meg. Aznap, május 4-én volt Tito marsall halálának az évfordulója. 36 évvel ezelőtt egy vasárnapi napon kora este jelentette be a média halálhírt. Hivatalosan sehol sem emlékeznek már meg róla, csak az utca népe tartja számon. Csakúgy, mint november 29-ét az egykori Köztársaság napját. A kávézó teraszán ücsörgők megmosolyogják, elismerően bólogatnak, barátságosan integetnek az alkalmi utcazenésznek, és bankókat dobálnak a dobozkába, amellyel a produkció után, körbe járja az asztalokat. Leginkább az lepett meg, hogy az adakozók között sok volt a fiatal. Mi történt? Eddig mást se lehetett hallani, minthogy az ifjúságot nem érdekli a közelmúlt drámája. A történelem meg végképp nem. Emlékeimben felelevenedik Tito temetése, amely voltaképp Jugoszlávia végét (is) jelentette. Sokan napokig gyászszalagot viseltek, noha megtöltötték a tokba rejtett revolver tölténytárát. Elővigyázatosak, ők már semmit sem bíznak a véletlenre. Mind inkább meg vagyok győződve róla, hogy Tito biztos volt benne, hogy halála után széthullik az ország. Élete végén a kedvenc tartózkodási helyén, a Brioni szigeteken, meglátogatta régi harcostársa Svetozar Vukmanović – Tempo és rákérdezett: „Mi van Jugoszláviával? Tito elnök válasza a következő volt: „Nincs többé Jugoszlávia.” Erre Tempo megkérdezte: „És mi van a Párttal?” „Nincs többé Párt” jelentette ki tárgyilagosan a JKSZ elnöke.
Haldokló század
Este a Matica srpska könyvtárában jeles francia írók vendégszerepelnek. Mathes Enard, Alexa Jenni és Emanuel Rubin meséltek arról, hogy újabban egyre több háborús regény jelenik meg Franciaországban. Közülük többet jelöltek a Goncourt-dijra. 2014-ben Lydie Salvayre Nem sírni című regénye kiérdemelte az elismerést, az idén pedig az Újvidéken is vendégszereplő Mathes Enard Iránytű című regényét tüntették ki. Nemcsak a háború motívuma dominál, hanem az identitások viszálykodása is. Amennyiben az írók visszatekintenek a XX. századra megkerülhetetlen a háború. Az est hivatalos része után kellemes társalgás következett. Némi keserűséggel ismertem el, hogy 1968-ban az Egy makró emlékiratai írása közben nem gondoltam a háborúra, ellenben később, a Bűnhődésben, a Neoplantában vagy a Balkáni szépségben feltűnik ez a motívum, akárcsak az egyre pokolibbá váló identitásválság is. Valami azt sugallta, hogy a századról kell írni, erről a befejezetlen, lezáratlan korszakról! Késő éjszaka Kertész Imre könyveit lapozgattam. „Érzésem szerint – írja – világháború készülődik, habár nem tudni még, kik vívják majd, ki lesz a főellenség.”
A Joghurt és a Gulyás koalíciója
Teofil Pančić szókimondásban, Eörsi Istvánra emlékeztető szerbiai közíró, a közelgő vajdasági hatalomátvétel kapcsán, az Autonomia.info honlapon a Joghurt-Gulyás koalícióról ír. Szerinte egymásra talált a Szerb Haladó Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség a vajdasági hatalomváltás során. Pančić nem sajnálja a Demokrata Pártot, hiszen az a Vajdaságban 16 éven keresztül uralkodott, és az anyag fáradtsága kiütközött rajta. Pihenjen meg a kispadon! Inkább azt kifogásolja, hogy az elmúlt tizenhat esztendőben nem született jobb alternatíva, úgyhogy maradt a régi, amelyet a nevezetes joghurt forradalom tábora képvisel. Eddig a 2000. október 5-e gyermekei uralkodtak, a jövőben is „októberi harcosok” veszik át a hatalmat, csakhogy ők valamennyivel idősebbek. 1988. október 5-én zajlott le a vajdasági joghurt forradalom, akkor épült le a vajdasági autonómia, amelyet a demokraták sem állítottak vissza. Az igazsághoz tartozik, hogy a vajdasági demokraták morgolódtak egy kicsit, csak félénken vállalták a belgrádi hatalom gyöngéd ellenzékének szerepét, mivel mozgásterük lehatárolt volt. Ezen belül úgy, ahogy – kínosan nyöszörögve, botladozva – feltalálták magukat. Pančić nem a vajdasági magyar belviták látószögéből bírálja a VMSZ koalícióját a Szerb Haladó Párttal. Miért ne lépne koalícióra a kisebbségi párt a legerősebb többségi párttal, ha ezáltal a kisebbség számára kedvezőbb helyzetet csikar ki? Amennyiben nemcsak a kisebbségi funkcionáriusok csapata, hanem az egész közösség bizonyíthatóan érzi a döntés hasznát (a kisebbségi kollektív jogok bűvölése, arányos jelenlét a munka világában, az oktatási rendszer bővülése, a többnyelvűség, az anyanyelvhasználati jog következetes érvényesítése, a kulturális intézmények állapota, stb.), akkor a döntés felülírja az erkölcsi aggályokat. Ha viszont csak a kisebbségi pártelit kerül jobb pozícióba, akkor semmiképpen sem igazolható. Pančić nem a koalíciót kifogásolja, hanem azt, hogy VMSZ az elmúlt években hasonult a Szerb Haladó Párthoz. Félig Fidesz, félig haladó, s kevésbé vajdasági magyar. A értékrendjük hasonló, minek hatására a két párt viszonyában fellobbant a „szerelem szikrája” is, írja Pančić. Ez az „újdonság” bizonyára arra készteti az egész szerbiai közvéleményt, hogy az elkövetkező időszakban hatványozott figyelemmel mérlegelje a VMSZ ténykedését, hiszen ezúttal tényleg nem taktikai koalícióról van szó, hanem kölcsönös affinitásról, a „szerelem szikrájáról”, amit ékesen bizonyít, az a tény (is), miszerint Aleksandar Vučić, szerb kormányfő egy pártot sem dicsért olyan hevesen, mint a VMSZ-t. A VMSZ vezetői pedig buzgón méltatják a Szerb Haladó Párttal való gyümölcsöző együttműködést. Mindeddig a VMSZ csak szövetségi szinten lépett Vučićékkal koalícióra, a jövőben viszont minden szinten. Ez több a „kisebbségi kényszerpályánál”. Igaz, valamelyest eddig is kényszerpályán mozgott, kooperatív volt a hatalmat gyakorló pártokkal, de radikális más magyar kisebbségi pártokkal szemben. A VMDK-ból kivált párt a kilencvenes években önkormányzati szinten a Szerbiai Szocialista Párttal szövetkezett a VMDK ellenében. Ez volt az úgynevezett „technikai koalíció” kora. 2000 után a Demokrata Párttal lépett „fenntartásos koalícióra”, ezekben a napokban pedig a Szerb Haladó Párttal köt „totális koalíciót”. Néha a történelem ismétli önmagát, a „technikai koalíció” korában semmiképpen sem szövetkezett a VMDK-val, a totális koalíció korában pedig ez a helyzet ismétlődik meg a Magyar Mozgalommal. A történészeknek lesz majd mit kutatni és elemezni.
