A szecesszió mumusa

2012. augusztus

Rejtőzködő újvidéki kultúra

Három napon át, Andreas Breitensteinnel, a Neue Zürcher Zeitung szerkesztőjével kószáltam Újvidék utcáin. Az együttműködésről társalogtunk meg a városról. Nagyvárosi hangulatot árasztó, dinamikus ritmusú, emberarcú kisváros. Délkeleti-európai viszonylatban meglepően rendezett és tiszta, állapítja meg. Nem először találkozom hasonló véleménnyel. A színdarabom bécsi előadásának rendezője, Lucas Ceipek, vagy a berlini kiadóm szerkesztője, Andreas Rötzer is hasonlóképpen nyilatkozott. Francia vejem pedig szó szerint kimondta: érdemes itt élni! Éppen a horgász-sziget felé tartott a taxi, amikor ezt a kijelentést tette, mire a sofőr felkapta a fejét. Sajnálom uram, de vitatkoznék a kijelentésével. Nem értek egyet, mert innen mindenki menekül, mindenki de főleg a képzett ifjúság. Én is távoznék, ha adódna alkalom, mondta a taxisofőr majd nyomban politikai témákra folytatta. A vő, érdeklődéssel, de szótlanul hallgatta az eszmefuttatást, nem akart beleavatkozni a helyiek politikai szenvedélyébe. Arra gondoltam, hogy az idegenek talán jobban érzékelik a másik, a rejtezkedő újvidéki kultúrát, a mi másságunkat. A város szelleme, épületei őrzik azt, amit a politika elhanyagol. Andreasnak fel sem hoztam a politikai témákat, hiszen az egyik legtekintélyesebb európai lap szerkesztője. Bizonyára többet tud rólunk, mint mi saját magunkról. 1990 óta ez többször is megtapasztaltam amint a német, vagy a svájci lapokban rólunk szóló hírről cikkeznek. Most is erről van szó. A Neuer Zürcher Zeitungban kerek-perec kimondják, azt, amitől mi tartunk. Magunkba fojtva a szót aggódunk. Félünk, de mitől is? Valószínűleg a jövőtől. És a helyi nők milyen csinosan, ízlésesen öltözködnek, folytatja Andreas Breitenstein, aki évente többször megfordul Párizsban, Londonban, Rómában meg Berlinben. Itt érdekes, sőt érdemes fiatalnak lenni, teszi hozzá. Talán elolvasta a gondolataimat és vigasztalni akart.

A központ doktrínája

Az utca embere elkeseredett. Az alkotmánybíróság döntése, megfosztotta a tartományt számos illetékességétől, sőt feltárta, hogy eddig félrevezették a polgárokat. Pedig, jól emlékszem, micsoda örömünnep volt a statútum meghozatala után! A tartományi politikusok, a kisebbségiek is, egymással versengve bizonygatták érdemeiket, mire most rácáfolni látszik, hisz homokvárként omlott össze a nagy terv. Elvesztett illúziók! Lejárt a suba alatt kötött alkuk ideje! Jó lenne érdemlegesen szót váltani az autonómiáról, de nem a jakobinus centralisták etatista hisztériájával, hanem józanul, civilizáltan. A polgárokat alázzák meg azok, akik amint hallják a szót, hogy autonómia, rögtön a szecesszió mumusával fenyegetőznek, legfeljebb csak valamiféle ikebana-autonómiát hajlandók engedélyezni. Abba is beletörődnek, hogy busásan javadalmazzák a tartományi népképviselőket, akiknek a illetékessége minimális. Mert miféle parlamenti képviselők azok, akik még törvényeket sem hoznak? Ha időközben nem fagy az ország arcára a mosoly, egy évtized múlva, biztos röhögni fog az ország a szecesszió fantomján! Noha nem csak az autonómiáról, hanem sok más kérdésről, mint például Koszovóról is, nyíltan kellene szólni. El kellene végre dönteni, akarunk-e EU-tagok lenni, vagy sem. Az elkeseredést fokozza, hogy a belgrádi politikusoknak eszébe jutott, hogy Újvidéken a központi, vagyis a köztársasági koalíció modellje szerint át kell szerkeszteni a városi vezetést. Kiderült, hogy ez lehetetlen, de maga a doktrína is fantasztikus, hiszen a centralista ideológia csimborasszójáról van szó. Nem az foglalkoztat, hogy melyik párt kerül hatalomra, a többpártrendszerben egyszer az egyik párt, másszor a másik győz és kormányoz, ami rendben is lenne, de érthetetlen, hogy miért kell éppen a központi mérce szerint „átszerkeszteni”.a városi vezetőséget. Annál inkább képtelenség, mert a kormánykoalíció egyik pártja, az Egyesült Régiók Pártja a regionalizmusra esküszik. Ha ezt Dinkić pártelnök komolyan gondolja, akkor elsőnek emeli fel a szavát a „központi mérce és modell” ellen, hiszen a regionalizmus természetes velejárója a kormányzati tarkaság. De Dinkić hallgat. Néhány nap leforgása alatt, megtagadta saját választási programját.

Trikó- és pártcsere

Robert Čoban média mágnás barátom a töltésen biciklizett Futak felé és volt mit látnia: régi jó haverja a tutajos, az egyik kormánypárt trikójában feszített. Eddig normális magunk fajta volt. Mi történt vele? Megértette a „kor parancsát”! A hétköznapokra olyannyira jellemző jelenetről Róbert beszámolt a Twitteren is. Sok értelmiségivel találkoztam, akik ugyan nem „vedlettek át”, viszont magunk között duzzogtak a hatalmi párt ellen, de csak négyszemközt, nyíltan nem, mert akkor megvonják tőlük a támogatást. Ezek szerint, a tutajos tisztességesebb. Nem hezitál! Nyíltan cserélgeti a trikókat.  Kezdem jobban becsülni a köpenyegforgatókat, mint az alattomos simulókat. Egyébként javában tart az átigazolás, zajlik a köpenyegforgatás. Az érdekeltek túl vannak már a számítgatásokon, a trikócsere a befejezéséhez közeleg. Meg lehet szokni! Azzal is elégedett tudnák lenni, ha a kulturális posztokra a szellemi életben jártas személyek kerülnének. Csakhogy senki sem beszél többé az értékekről, a teljesítményről, csak a pártokról meg a pártérdekekről. Tisztában van ezzel a tutajos is, ezért ölti magára az éppen aktuális új trikót. Komédia lenne az egész, ha nem érzékelnék valamiféle feszült és baljós hangulatot. A pártvezetők nagylelkű ígéreteket tesznek, mintha a kampány kellős közepén szónokolnának. Nem tudom megállapítani, hogy mennyire őszinték, habár rövidesen ez is kiderül. Sokkal fontosabb azonban a polgárok elvárása. Hogy mi az? Nos, a magasabb életszínvonal, a nagyobb biztonság, stb. A kormány lehet jó vagy rossz, azonban csodára egy sem képes. Annál aggasztóbb viszont, hogy a tömeg hangadó része, kimondja azt, amit a pártvezetők, meg a kormányzat emberei kerülgetnek, mint a macska a forró kását. Nevezetesen, hogy a hangadó többség nagyobb hőfokú nacionalizmusra vágyik, mert azt hiszik, hogy visszatértek a kilencvenes évek és beköszöntött a soviniszta visszavágás ideje. Ezt hallom az utcán, az autóbuszban, a tereken. A néma tömeg Titóról nosztalgiázik, a hangos kisebbség Milosevicről álmodozik. Képes lesz-e a kormány ezzel nyíltan szembenézni vagy pedig megpróbál taktizálni, ami kínkeserves helyzetekbe torkoll.

370-ik számú hadiparancs

Draža Mihailović rehabilitációja továbbra is a közbeszéd tárgya. Egyre többen emlegetik, hogy a csetnik vezér antifasiszta volt. Olvasom az 1941. december 20-án kiadott 370-es számú hadiparancsot, amely Nagy Szerbiát lát elő a Nagy Jugoszlávia keretein belül. A Nagy Szerbia, ezt írja a napiparancs, felölelné Szerbiát, Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát Szerémséget, Bánátot és Bácskát és etnikailag teljesen megtisztított lenne. Meg kell vallanom, én biz nem így képzeltem el az antifasizmust!

Megalkuvó mondatok

Az írás mégiscsak megbékélés a szavak és a mondatok hatalmával. Beletörődöm abba. hogy úgysem mondhatok el mindent, amit szerettem volna. A szavak nem engedik. Emiatt miért terhelném új megalkuvásokkal? Egyébként is a megalkuvó mondat rossz mondat.

Deja vu

Mit látok magam körül? Marakodást, törtetést, pártkarrieristákat, dölyföt. Deja vu! Néha úgy tűnik, csak a nevek változnak. Az egypártrendszerben is a pártértelmiségiek leckéztettek, most is. A különbség, hogy most a kis és nagy politikusok buzgón építgetik a legvadabb kapitalizmust. Az egyik a kis, a másik a nagy fogaskerék szerepét tölti be. Közben mossák kezeiket. Ők, szuggerálják, nem tehetnek semmiről. Nem elég meggyőzőek! Lassan-lassan kialakul egy képmutató középréteg. Lesz középosztályunk, de nem lesz polgárságunk. Thomas Mannra gondolok, aki tisztában volt azzal, hogy nagy a különbség a burzsoá középosztály ás a polgárság között. Ugyanezt hangoztatta, Márai Sándor is, aki megsiratta a polgár eltűnését és tanúskodott a mohó, törtető, zsákmányra éhes középosztály térhódításáról. Most ugyanazt látom. Újra kezdődik minden.

Fehérkesztyűs félfasizmus

Umberto Eco, a nagy olasz író, hű maradt önmagához. „Csak” azt tette, amit író megtehet: időben felemelte a szavát. Új, rövid, tömör és velős esszéjében a fasizmus jellemzői közé sorolja a hagyománykultuszt, a felvilágosodás eszméjének elutasítását, a pluralizmustól való félelmet, az antiintellektualizmust, a nemzet elleni összeesküvés-elméleteket, a vezérkultuszt… Külön-külön egyik szimptóma sem kelt bennünk nagyobb gyanút, csakhogy a gond az, hogy ezek a motívumok a leggyakrabban összefonódnak.  Nem kéne megfeledkezni erről az ecoi intésről, hiszen fel-felbukkannak militáns csoportok, akik afféle fehérkesztyűs félfasizmusról súgnak-búgnak. Külön ajánlatos a gyanakvás a kisebbségben, hiszen a kisebbséget könnyű feltüzelni, mert könnyen fellángol, nem is sejtve, hogy sajnos leggyakrabban a lángok ártatlan martalékává válik.

Családi Kör, 2012. augusztis 9.