2012. február
A settenkedő kilencvenes évek
Felosztották az eget is, a közvállalatokat is
Branko Mišović írja a belgrádi Danasban, hogy Újvidék a rosszhírű multikulturalizmus rabjává vált és nem fordított gondot az interkulturalizmusra. Ez utóbbi ápolása ellen nekem sem is lenne kifogásom, de megjegyezném, hogy ennek nélkülözhetetlen feltétele a szereplők többnyelvűsége. Ennek hiányában csak „csonka interkulturalizmusról” beszélhetünk. Elegendő kilépni az utcára, hogy meggyőződjünk Újvidék szerény többnyelvűségi kapacitásáról. Kétségtelen, hogy a multikulturalizmusnak sokféle változata van, s bizonyos kockázatokat is rejteget, de evidens, hogy multikulturalizmus nélkül interkulturalizmus sem lehetséges. Ha viszont a szerző arra gondolt, hogy a multikulturalizmus puszta politikai szólam lett, amelyet ünnepi alkalmakkor, vagy pedig a külföldi delegációk megjelenésekor hangoztatnak – miközben a nemzetileg sokszínű újvidéki kultúra világa, sajnos, lealkonyulóban van – szívesen rábólintanék. Csakhogy ezért indokolatlan a multikulturalizmust ostorozni, mivel egészen másról van szó, arról, hogy a pártok felosztották maguk között az eget, a közvállalatokat, a funkciókat, a befolyási övezetet, az egészségügyet, s természetesen a kultúrát is. Minden pártlobbi gazda a saját udvarában. Ennek a pártokrata rendszernek a keretében a kisebbségi bárók megalkudtak a többségi hercegekkel. Közös erővel tüntetik el a közös republikánus tereket, amelyekre szívesen emlékezek vissza. Például, az együtt eltöltött évekre az Ifjúsági Tribünön Želimir Žilnikkel. Egykor az Ifjúsági Tribünön épületében két szerkesztőség székelt, a Polja és az Új Symposion. Nemzedékek érlelődtek, gyarapodtak nemzeti kultúrák az egymással folytatott párbeszédben, s hetente volt magyar nyelvű vitaest is. Ennek gyümölcse ma is érzékelhető az újvidéki szellemi életben. Ma nincs Új Symposion, s nincs magyar nyelvű vitaműsor sem. Ezek után aligha beszélhetünk multikulturáis rabságról, inkább a monokulturalizmus győzelméről. De ez a kép sem teljes, mert mégis létezik egy másik értékrend, csakhogy a margóra szorult. Szerkesztők, írók, kritikusok, fordítók, könyvkiadók tevékenykednek a közös kulturális tér ápolásában. Erre gondolok, amikor nap mint nap találkozom az újvidéki utcákon, a kávézókban íróbarátaimmal, vagy azokkal az alkotókkal, akikkel együtt dolgoztam az Ifjúsági Tribünön, a Poljában, az Új Symposionban. Csakhogy ez ma már szigorúan magánügy lett.
Akadémikusi fügefalevél
Eljátszogatom egy Kálnoky-vers (Egy mítosz születése c. kötet, Öregség, I. 12 c. verse) világával. Irtózni az aggság szenilis méltóságától! Tisztességesebb „megkívánni ősz fejünkhöz nem illő dolgokat”! Arra gondolok, hogy apró bűneinkkel az elmúlás ellen vívunk, miközben a nagy vétkeinket öregkori méltósággal leplezzük. Ki így – ki úgy. Ki tudja megfejteni, hogy mit takar a korszellemen az akadémikusi fügefalevél.
Vigasz
Hallom, hogy az energiatakarékosság miatt korai lámpaoltás lesz a városban. Sebaj! Nem csalogat a külvilág és későbben oltom el a villanyt a dolgozószobámban.
Kosztolányi tanácsa
Az Estit azért olvastam nagy rokonszenvvel, mert Esterházy prizmáján a kritikusan gondolkodó Kosztolányival találkoztam. Ő is, akárcsak Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi hiperérzékeny válságérzékelő szenzibilitását tárta fel. Talán eljött az idő, hogy Bácskában is túljussunk az érzelmi viszonyuláson (ahogyan ezt egy fiatal kritikusunk definiálta), már csak azért is, mert éppen Kosztolányi Dezső figyelmeztetett bennünket, mégpedig félreérthetetlenül. A bácskai írónak javasolta, hogy „Vegye észre a ferde szájú, vidékies pletykát, a begubózott embereket, a rosszakaratot, amely mindenkit megszűr kifent nyelvével, az ásítást, a közönyt, a bácskai tespedtséget, és sápasszon el bennünket erejével és művészetével.” „Csak” erről van szó, „itt és most”.
Lopakodik a veszély
A fiatal szociológus a B92 vendégeként bejelentette, hogy az elmúlt húsz évben először történik meg vele, hogy nem tudja, melyik pártra szavazzon. Csak egy példa a sok közül! Ezt hallom az ismerősökkel és a barátokkal való beszélgetésben, az utcán, a városi autóbuszokban, az áruházakban. Mindenütt! Sokan az áthúzott szavazócédulákban látják a kiutat, és az előrejelzések szerint az absztinensek százalékaránya növekedni fog. A gazdaság romosodik, az IMF becsapta maga mögött az ajtót, a politikusok osztozkodnak, a pártok idegesek, a kampány elkezdődött mielőtt hivatalosan beindult volna, s nyelve egyre durvább lesz, ami a jó ízlésű polgárokat még jobban elriasztja az urnáktól. Egyre gyakrabban szembesülök az állítással, hogy visszatérnek a kilencvenes évek. Még nem tértek vissza, az életminőség javult, a politikusok többsége emberibb hangon szól, de az is igaz, hogy a múlt szelleme, körülöttünk settenkedik, belopakodik a közbeszédbe, besündörög a mindennapi életbe. Nem csak azért, mert nem tisztáztuk a múltat, tehát sajognak a régi sebek, hanem azért is, mert az új európai válság új sebeket ejtett. Megannyi európai értelmiségi aggódva emlékeztetet a Thomas Mann-i mondatra, hogy „Európa, vigyázz!”. Végső ideje lenne felébredni a letargiából. Veszély fenyeget bennünket. A gazdasági válság nem kedvez az emberi jogoknak s méltóságnak, ellenkezőleg: a „demokratikus diktatúrák” irányába mutat. Ezeket az új sebeket hatványozottan érzékeljük Szerbiában, ahol még a régi sebek sem gyógyultak be.
Korszellem – itt és ma
Sorozatban gyártják a remekműveket. Elgondolkodtató művekre nincs többé szükség.
A marxisták igazsága
A marxistáknak igazuk volt abban, jegyezte meg Rorty, hogy „a középponti politikai kérdések azok, amelyek a gazdagok és a szegények viszonyát érintik”. Ezt az üzenetet előbb vagy utóbb tudatni kell az újsütetű nemzetimádó politikusokkal és értelmiséggel.
Barométer
Az Amazon.de a legjobb barométer, mondják a német könyszakmában. A honlapon látom, hogy már megrendelhető a februárban megjelenő Bűnhődés, de a legnagyobb meglepetés, hogy felbukkant az Exterritórium vadonatúj példánya is. A kereskedő (Brickbook, seltene Bücher) 55 euróért kínálja, holott eredetileg 19 euróba került. Két használt példány is akad, amely megrendelhető „csupán” 20 euróért. Furcsa sorsa van az Exterritóriumnak, magyarul régen nem kapható, a Vajdaságban pedig igazából nem is árusították.
A kedvezményezettekről
Fagyos szél sepri Újvidék utcáit, beköszöntött a kossava is, Anikó gondosan összegöngyölgeti a pokrócokat és az ablak párkányára helyezi, hogy valamelyest szigetelje a lakást, s ne dideregjek az íróasztal mellett. Temerini hóviharban temetik Halász Enikőt, akit még a kilencvenes években ismertem meg az éppen akkoriban betiltott Soros Alapítványban.. Szívesen támogattuk mi is, akárcsak több más nemzetközi alapítvány. Jelképszerű az is, hogy hóviharban temetik. Közírásunkban az első fecske volt, időközben felnőtt egy fiatalabb újságíró nemzedék, amelynek legtehetségesebb tagjai az elkövetkező évtizedben talán méltó módon idézik meg szellemét. Sokan bizonyára elmarasztalóan teszik majd szóvá, hogy az említett alapítvány kedvezményezettje volt, de ne feledkezzünk meg arról, hogy a megboldogult Csurka István is a Soros Alapítvány kedvezményezettjei közé tartozott, Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke pedig Soros-ösztöndíjasként tanult a nagyvilágban. Mint ahogy a hivatalos képviselői életrajzában olvasható: „1988. áprilistól a Soros Alapítvány támogatásával működő Közép-Európa Kutatócsoport munkatársa. 1989. szeptembertől a Soros Alapítvány ösztöndíjával az oxfordi Pembroke College-ban az angol liberális politikai filozófia történetét tanulmányozta; ösztöndíját az 1990. évi országgyűlési választások közeledése miatt 1990. januárban félbeszakította.”
A széplelkűségbe begubózva
Nagy együttérzéssel húzogatom alá Thomas Bernhard „önéletrajzi írásainak” több mondatát. Az osztrák író többek között kegyetlen iróniával szól azokról a fiatalokról, akik nem akarnak tudni a háborúról, a nácizmusról, ebből kifolyólag Ausztria démonjairól sem. Leginkább azzal hivalkodnak, hogy nem érinti őket a kérdés. Vagy pedig hányaveti módon veszik tudomásul. Kiviláglik ez a posztkommunista rendszerek esetében is. A posztkommunista nemzedék drámai történetéről nem vesz tudomást a mai hangadó értelmiségi réteg, az idősebbek köpenyegforgatással leplezik a múlt drámáit, a fiatalok pedig hányaveti módon szólnak róla. Ez a légkör kedvez a hegeli szépléleknek, amely az első viharok hatására begubózik saját széplelkűségébe. Hol él? Nem tudja. Hová tart? Azt sem tudja. Miféle viharok tombolnak? Ez éppenséggel nem érdekli! Az új posztkommunista széplelket csak a gubó belvilága, selymes „fala” foglalkoztatja.
Családi Kör, 2012. február 16