Naplójegyzetek . fragmentumok
2020.március 18., szerda
Az ablak előtt bámulom a kihalt sugárutat. Nyolc előtt egy rohanó hölgyet látok az ablakból, ő sietne, a kutya azonban ráér. A hölgy húzza, ráncigálja a kutyát, hogy nyolcra, a rendőrségi záróra kezdete előtt hazaérjenek. Tíz után kísértetiesen hat a sugárút, egy embert sem látok az utcán, ahová már öt napja ki sem tettem a lábam, mert a kormányrendelet tiltja, hogy a 65 évnél idősebbek kilépjenek a lakásukból. Egyszeriben úgy érzem, időmilliomos vagyok, a könyveim között válogatok. Hermann Broch remek esszéjét veszem elő (James Joyce és korunk). A zavaros esztétikai fejtegetések helyett végre valaki emlékeztet arra az Ulysses egy nap 16 órájáról szól, tele banális történettel. A Joyce tisztelők sosem ábrázolnának ilyen banális szituációkat! Broch bizonyára megbotránkoztatja a Joyce-hívőket azzal az állításával, hogy: „a műalkotásnak az esztétikai kategóriából az etikáéba kell átlépnie”, hiszen a „művész álláspontja mindig is az volt, hogy jól dolgozzék, ne szépen; aki csak a szépségre törekedett a munkájában, az minden korban kezdettől fogva a giccs rabja lett”. Végső ideje a modern giccsről is véleményt mondani, de úgy látszik, ez is tabutéma lett. (Mellesleg, érdemes lenne sorra venni a független és nem független értelmiség tabu témáit.) Félreérthetetlenül fogalmaz Broch a Néhány megjegyzés a giccs problémájáról című esszéjében is: a modern regény hősiesen szembeszállt a giccshullámmal, de alulmaradt „mind az esztétáskodás, mind a szórakoztatóipar giccsével szemben”. Ez esztétáskodás giccse – ez lett napjaink tabutámája. Az olvasó azonban dönt: inkább választja a szórakoztatóipar giccsét, az legalább nem olyan unalmas.