A plebejus Európa
2012. december
Fatalizmus?
A Köztársasági Statisztikai Hivatal végre közzétette a nemzetiségi összetételről szóló népszámlálási adatokat. Eszerint közel 40 ezer, azaz több mint 13 százalékkal kevesebb magyar él a Vajdaságban, mint tíz évvel ezelőtt! Gondoltam, ezek után a kisebbségi közéletben megszólal a vészcsengő, annál is inkább, mert a demográfusok szerint a vajdasági magyarok valós lélekszáma még ennél a számadatnál is kevesebb, mivel az 254 ezer közül, életvitelszerűen sokan nem élnek szülőföldjükön. A lesújtó adatokat mérlegelve, joggal feltételeztem, hogy ezek után beköszönt a kisebbségi politikum vizsgálódása. A kérdés: min és hogyan kell(ene) változtatni, hiszen az elmúlt két évtized közel százezres lélekszám csökkenése aggodalomra ad okot a Vajdaságban. A számadatok tragikus végkifejletet jeleznek. Húsz éve működnek a kisebbségi pártok, ténykednek a hivatásos magyar politikusok. Húsz éve versengnek egymással a nemzeti szellemű újságírásban a sajtómunkások, az anyaország húsz éven keresztül jelentős támogatásban részesíti a kisebbségi identitásvédelmet, s azokat, akik erről szónokolnak. Viszont, miről is árulkodik a statisztika? Arról, hogy a vajdasági magyarok lélekszáma, eddig még soha nem tapasztalt mértéket öltött! Sokkal inkább, mint egykor, amikor a magyarságeszményt ápoló politikusok helyett, „nemzetáruló” politikusok trónoltak a posztokon. Most miért ilyen gyászos a statisztika, ha ilyen sok a próféta? Az ellentmondás természetesen magyarázatot igényel. Mi történt? Hogyan kerülhetett erre sor? A pártsajtó mély némaságba burkolódzott, a kisebbségi vezetők szintúgy. Hiánycikk lett az önkritika? A tét nagyon nagy: a közösség megmaradása, önbizalma. A gondokat szaporítja, hogy újabban beindult a kettős állampolgárságú magyar szakemberek nyugati exodusa (is). Egyértelmű, hogy többféle ok okozhatja egy-egy közösség lélekszámcsökkenését, olyan jellegű is, amit nem lehet orvosolni. Azonban létezik-e olyan, amit orvosolni tudnánk? Annál is inkább, mert a vajdasági magyarok elvándorlása nem máról holnapra történik, hanem – mint esetünkben is – két évtizedes folyamat. Vagy végleg úrrá lett a kishitűség? Miközben a kisebbségi politikusok saját sikereiket ecsetelik, a statisztikai adatok nyugtalanítók. Emlékezetem szerint anno, a kilencvenes évek elején, a kommunista magyar politikusokat vonták felelősségre a magyarok lélekszámának csökkenése miatt, most amikor a lélekszámcsökkenés felgyorsult, mindenki „bölcsen” hallgat. Sóti Pál az egykori élkommunista, elégedetlenkedne utódaival, ha megérte volna ezt az exodust. Joggal kérdezhetné: fiaim, miért nem teszitek jobban a dolgotokat? Úgy, mint én?!
Brüsszel sem ártatlan
A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban szervezett Európa-beszélgetések értelme abban rejlik, hogy a kontinensen növekszik a nacionalizmus, az idegengyűlölet. Nem csak gazdasági, hanem szellemi válságról is szó van. Sokak szerint Európa történetének legnagyobb projektje az Európai Unió, ám, döbbenten tapasztalják a bajokat, a projekt hézagos, hiányzik a szellemi aurája. A beszélgetésen szembeötlő volt a kelet-közép-európaiak szorongása, viszont a nyugati részvevők, az osztrák Robert Menasse illetve Michail Krüger Németországból, sajátságos nyugati jóindulattal és naivitással ecsetelte a nyolcvanas évek végén kialakított utópiát. Milyen hangzatos is volt mindez húsz évvel ezelőtt! Kelet-Közép-Európában a megváltást láttuk; reménykedtünk, hogy ez ment meg bennünket a diktatúráktól, a tekintélyelvűségtől, a nacionalizmustól. Ennek ellenére, mi történt? A többpártrendszerben kendőzetlenül napvilágra került mindaz, ami addig a föld alá szorult. A tekintélyelvűség növekedett, a nacionalizmus visszalopakodott és bár – mint mondják – sztálini típusú diktátorok nincsenek, a szabadság körei nem növekedtek, s valamiféle kocsonyás, demokráciával illatosított tekintélyelvűség honol. A nyugat európai értelmiségiek bizakodóbbak. Meggyőződéssel adják elő azon teóriájukat, miszerint az ifjú Erazmus-nemzedék, vagyis azok a fiatalok, akik napjainkban külföldi egyetemeken tanulnak tovább, tíz-húsz év múlva megteremtik majd a jobbik Európát. Megszűnik a nemzetállamok túlhatalma és felülkerekedik a közös európai identitás. Megkísérlem ellenpontozni ezeket a téziseket. A jelenlegi Európa-projekt mégiscsak a nemzetállamok projektje, vélekedem. A Brüsszeli elit és a nemzetállami elitek közötti feszültség inkább családi perpatvarra emlékeztet, ahol a tőke atyai tekintélye teremt rendet. Az Európa-projekt lenyűgöző vállalkozás, csak az a gondom vele, hogy rossz pontról indul el és nem látom, pontosan mi is lesz belőle. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének remek szakaszai. Biztos azonban, hogy jelenleg nem a nemzetállamok felülmúlásáról, hanem a nemzetállamok szövetségéről van szó. Az Európa-projekt valójában a nemzetállamok és a nagytőke szövetsége, amelyre a globális világrendszeren belüli versenyképesség megőrzése miatt, a nemzeti gazdasági és politikai elit rákényszerült. Racionális szövetség, azonban lassan kiviláglik, hogy a kapitalista tőkét egyáltalán nem érdekli az európai identitás, kizárólag a piac. Ha ez működik, akkor akár egymás torkának is eshetnek a kis „kelet-közép-európai „törzsek”. Marakodjanak, de ne háborúzzanak. Többé nem lényegesek az emberi jogok, még kevésbé a kultúra. Én nem bíznék annyira Brüsszelben. Brüsszel a felső tízezer európaiságát tartja szem előtt, az új európai arisztokrácia hazája a lényegi. Ezért nem elegendő a nemzetállamokat bírálni, hanem feszegetni kéne Brüsszel, illetve az európai csúcs felelősségét is. Ha meg éppenséggel a szélsőjobb előretöréséről van szó, akkor jogos a kérdés, hogy a jobboldalt képviselő Néppárt frakció, miért nem emeli fel a szavát az Európa Parlamentben, hiszen ez elsősorban az ő kötelessége lenne. Emlékeztetnék arra, a mai kelet-európai jobboldal vezetőinek egy része nyugati műveltséggel rendelkezik, képviselői Nyugaton fejezték be egyetemi tanulmányaikat, vagy ott képezték tovább magukat, kiválóan beszélnek angolul minek következtében semmiképp sem illik rájuk az „új barbár” jelző. A kelet-közép-európai kommunista nomenklatúra tagjai időben külföldi egyetemekre küldték csemetéiket, sőt az 199o után kialakult új vadkapitalista osztály tagjai is idejekorán felismerték a külföldön szerzett oklevél varázsát. Aki tehette az már a középiskolát is nyugaton fejezte, egyrészt mert „házon kivül” jobb képzésben részesülhet másrészt, nem mellékes, hogy a globalizmus korában elsőrangú értéknek számító kapcsolati tőkére tehetnek szert. Egyértelmű, hogy az európai javakból főleg azok részesülnek, akik tőkével, pénzügyi hatalommal rendelkeznek. Nem tudok hinni abban az Európában, amelyet felülről, az üvegpalotákban szorgalmaznak. Gyanakszom abban az Európában, amelyet az európai pénzügyi, gazdasági és politikai elit teremt meg magának. Plebejus európaiságban gondolkodom. Ezt talán alulról kéne kezdeményezni, valószínűleg a régiókban, hogy a mi közös Európánknak legyen lelke és kultúrája. Ezt nevezném emberarcú Európának.
Extra Budapest, non est vitae
Farkas Zsoltra úgy emlékszem, mint a kánonokra keményen rákérdező kritikusra. A Magyar Lettre Internacionale idei őszi számában a magyar kánonokat veszi górcső alá. Szóvá teszi, hogy a rendszerváltás után, Budapestet a példátlan bezárkózás, szigetszerűség jellemzi, amely azonban nem tette intenzívebbé és sajátszerűbbé a magyar „nemzeti idomot”, hanem tovább romosította barbárosította a „nemzeti eidoszt”. „Kultúránk a múltat megveti, a jelent utálja, az egyiket sem ismeri”, írja, majd megállapítja, hogy a magyar kultúra „autisztikus, narcisztikus: extra Budapest, non est vitae.” Ezt a mondatot mindeddig nem illett kimondani. Jó, hogy valaki leírta, már csak azért is, mert az mélyen bevésődött, mind a jobboldali, mind a baloldali és a liberális kánonokba. Az egyik, a magyar kultúra egysége, a másik az univerzális értékrendszer nevében. Felmerül azonban a kérdés, hogyan beszélhetünk az európai kultúra sokszínűségéről, ha nem akarunk tudni a magyar kultúra belső sokszínűségéről?
Hátizsákokról
A szegedi Grand Caféban ünnepeljük a hatvan éves Szajbély Mihályt. Emlékeztetni szeretnék arra, hogy a nyolcvanas évek végén ő és diákjai interjúkötetet készítettek a vajdasági magyar írókkal. Akkor még a politikai inga ide-oda lengett, és a „kisebbségi létet” nemigen lehetett tematizálni, igy nem csoda, hogy néhány író nem tudott a felkérésnek eleget tenni pontosabban nem „állt kötélnek”. Én már akkor szóvá tettem a vajdasági magyarok lélekszámának rohamos csökkenését, ma is ezt tartom a legsürgősebben megoldásra váró aggálynak. Hogyan is gondolhattam volna anno, hogy a többpártrendszer bevezetése után ez a folyamat felgyorsul?! Fuvallatok lengték be Európát, Jugoszlávia egén viszont viharfelhők tornyosultak. Egyszerre költözött belém a remény és az aggodalom. A Magyarországról érkező ifjakat viszont a bizakodás éltette. Jöttek Szajbély diákjai, hátizsákjaikat lakásom előszobájában hagyták, majd rohantak körülnézni. Kíváncsiak voltak és álmodozók. A kötet elkészült, majd újabb hátizsákos fiatalok érkeztek. Egyik Ilia Mihály tanár úr ajánlásával érkezett, a másik Radnóti Sándor esztétika professzorra hivatkozott, a harmadik Szajbély Mihály tanszékvezető tanárra… Közülük néhányan bizalmasan megosztották velem, hogy a Fidesz tagjai. Áhítattal beszéltek a jövőt illetően, a Fidesz szót, mint varázsszót ejtették ki a szájukon. Az arcokra nem emlékszem, csak az előszobában szép rendben sorakozó hátizsákokra. Ezek a gondolatok jutnak az eszembe az adventi hangulatban, amikor Budapest utcáin bandukolva, gondolataimat rendőr kocsi szirénája szakítja félbe. Eszeveszetten szirénázó járőr kocsi száguld, utána sötétített ablakú fekete luxusautó, majd újabb rendőrautó. Kormánytagot szállítanak, hallom a járókelőktől. Tekintetemmel követem a hang és fényárban úszó tovatűnő konvojt és a hátizsákokra gondolok. Nem elképzelhetetlen, hogy limuzin utasa, egyike az anno oly lelkes ifjoncnak, akinek a hátizsákját Újvidéken az előszobámban őrizgettem? Szeretném tudni, vajon hogyan vélekedik most a hajdan volt hátizsákos időszakról? Szajbély Mihály tanszékvezető tanár külsőre nem sokat változott. Rengeteget teremtett, de fizikumán megállt az idő. Továbbra is cipeli hátizsákját. Baráti szeretettel kívánom neki, hogy erőben, egészségben hordozza még nagyon sokáig, majd átadom neki a fiatalság elixirjének számító szerémségi Bermetet.
Fényözönben
Budapest az Advent első vasárnapját megelőző szombat estétől, már teljes díszben várja a karácsonyt. Mára igazi európai nagyvárosi hangulat uralkodik el.
Családi Kör, 2012. december 13.