Lehet-e szakítani a szülőfölddel? Lehet. De csak úgy mint a visszatérő álmaimmal.
Kollázs-fasizmus
Ebben az évben egyre gyakrabban jutnak eszembe néhai gimnáziumi történelemtanárom, Gaál György előadásai a fasizmusról. Szégyenkezve bevallom, hogy azokon az órákon unatkozva bámészkodta ki az ablakon, csodáltam a Futaki utca platánfáit, vagy pedig a lopva méregettem a osztályom szebbnél szebb lányait. A fasizmusról szóló történelem nem érdekelt. Volt, ami volt, gondoltam, de ez soha többé nem szól közbe az életembe. Immár kritikusabban gondolkodva a hatvanas és a hetvenes években sem a fasizmustól tartottam, hanem sztálinizmustól, a baloldalt óvtam a szklerózisától, s természetesen baloldali dogmatizmussal keveredtem összetűzésbe. Nem csak a sztálinizmusról volt szó, hiszen Jugoszláviában az antisztálinista retorika valamelyest hivatalos ideológia is volt, sokkal inkább irritált nomenklatúra tekintélyelvűsége, ami nem azonosa az antititóizmussal. Tito karizmájára a nyegle szocialista úrhatnám osztálynak nagyobb szüksége volt, mint Titónak. Tito karizmáján élősködött a jugoszláv pártbürokrácia, amelynek java része Tito halála után felemelt kézzel adta meg magát a nacionalizmusnak. Kezdetben a nyolcvanas évek nacionalizmusa sem a fasizmust juttatta eszembe, úgy véltem az elnyomott, vagy az elnyomottnak vélt nemzeti érzés kalandok és sajnos tévelygések, szélőséges megnyilatkozások árán keresi a helyét a XX. század végén, de amely a modern világban majd csillapodik. Az évek múltak, a nacionalizmus egyre durvább lett, mert hiányzott a nemzeti érzést megnemesítő „régimódi” polgári osztály. A kilencvenes évek legelején döbbentem rá, hogy nem tűnt el az, amit a gimnáziumban tanultam. Felfedeztem Heinrich Böll és Günther Grass regényeit, amelyeket azelőtt kissé maradinak véltem. Szemem előtt játszódott le a nacionalizmus vitustánca, és egyre többet hallottam a lopakodó fasizmusról. Tétováztam: szabad-e ezt fasizmusnak nevezni? Minek nevezzem azt a világot, amely az elmúlt évtizedben a szemem előtt bontakozott ki? Cseppet sem politikai, sokkal inkább írói kérdés ez. Azt hiszem, hogy az írónak tudni kell annak a világnak a nevét, amelyben él, még akkor is, ha szerelmi történetekkel csábítja el az olvasókat, vagy pedig az „örök emberiről” ír lila prózát. A koreszmék nyomába szegődve került kezembe Umberto Eco 1997-ben megjelent könyve, az Öt írás az erkölcsről, benne a kitűnő a fasizmus a kusza totalitarizmus képét bemutató Mindenkori fasizmus című eszéje. „Nem fogta össze szilárdan egységes ideológia; változatos politikai és filozófiai eszmék kollázsa volt, ellentmondásoktói nyüzsgő méhkas”, írta az olasz szerző. Majd felsorakoztatta a mindenkori fasizmus jellemzői vonásait: erős hagyománykultusz, a modernizmus elutasítása, az öncélú cselekvés dicsőítése, a frusztrált középosztály lázadása, az idegengyűlölet, az állandó ellenségkép, a hőskultusz, a mácsóizmus, a parlamentarizmust maga alá gyűrő populizmus, a másságtól való félelem, az orwelli „újbeszéd”. Külön-külön meg egyik sem nevezhető fasizmusnak, például, a hagyománykultusz régebbi keletű, mint a fasizmus, de ha párosul az idegenellenességgel, a hőskultusszal, a másságtól való félelemmel, akkor már fasiszta kollázsról van szó. Ahogy Eco mondta, a mindenkori fasizmus lesben ál – természetesen a legdivatosabb civil ruhában. A régi „bakancsos fasizmus” manapság legfeljebb néhány széplelkű értelmiséget vonz csupán. A kispolgárrá lett középosztálybéliek kedvelik a kifinomult, művészi formákat, vagy ahogy Walter Benjamin mondaná, ápolja a politika fasiszta esztétizálását
Több mint 50 év után
Készül az Egy makró emlékiratainak új, negyedik magyar nyelvű kiadása. Jelenleg ez a regény csak német nyelven olvasható, szerbül és magyarul nem kapható.”… a mai napig nagyon frissen hat”, írja a Darvasi Ferenc szerkesztő. Ugyanezt írták a német kritikusok is. A MÜPÁ-ban megtartandó irodalmi estemre felolvasandó részletet választok belőle, ezért újra beleolvasok a több mint ötven évvel ezelőtt írott regényembe, érzésem szerint ma időszerűbb, mint a hatvanas évek közepén, amikor írtam.
A periféria perifériáján
Kettőkor találkozom Urbán Andrással, együtt ebédelünk. Folynak a Danilo Kiš: Anatómiai lecke próbái az újvidéki Szerb Nemzeti Színházban. Most még csak a „beszélgetéseknél” tartanak. A nacionalizmusról mindenkinek van véleménye, e szó hallatára az emberek megnyílnak. Nem csoda, hiszen ez többé nem csak balkáni, hanem „világtéma”. Urbán már felépítette saját színházi ezredfordulós kisenciklopédiáját, s most egyféle fáradtságról beszél, mint aki megrémült attól a valós világtól, amelyet rendezőként tárt fel. Az élet és a politika utánozza a színházat! Attól tart, hogy bezárkózunk a régióba, amihez hozzájárul a kisebbségi helyzet is. Elismerem, hogy engem is hasonló szorongás kínoz, főleg amióta elvesztettem utazási kedvem. Érzem a kisebbségi közeg visszahúzó erejét, az általános depressziót, az elvándorlás teremtette légüres teret. Most már Budapestre is nehezemre esik utazni, csak az jár az eszemben, hogy még néhány könyvet be kell fejeznem. De ez a nyugalmi éllapot mégis rádöbbentett valamire, ami megváltoztatta a nézőpontomat. A kilencvenes években – joggal! – gondoltam, hogy provinciális világban élek, a periféria perifériáján, hiszen a berlini fal ledöntése után Kelet-Közép-Európában fellángolt a haladás eufóriája, érlelődött a nagy fordulat eszméje, miközben a balkáni világban toporogva úgy éreztem, hogy kitoloncoltak a történelemből, leragadtam ebben a provinciában. Fukuyama a liberalizmus végleges győzelméről, a történelem végéről irt, én pedig az etnikai háború kellős közepén vergődve bennrekedtem a múlt mocsarában, a mellékvágányon képtelen vagyok érzékelni a világfolyamatokat. Magyarországra azzal a tudattal utaztam, hogy ott csoda történt, s ennek köszönve legalább valamiféle kilátótoronyba tántorgok be. Jugoszláviában a múlt eszméinek véres lobogója alatt úgy éreztem, hogy mindenből kimaradok. A senki földjén toporgok. Azonban közel két évtized múlva rádöbbenek, hogy tévedtem, amit a kilencvenes években átéltem, az pontosan a mai világot rengeti. A néhai Jugoszlávia szétesése végül is a nemzetállami elv diadalának előjele volt. A mai széljárások értelmében belátom, hogy Jugoszlávia széthullása elkerülhetetlen volt. Talán nem kellett volna annyi tömegsír hozzá, de ez már csak részkérdés. Šešelj akkor megvetett pária volt, nacionalizmusa a törzsi jellegű múlt mesterséges lélegeztetésére emlékeztetett. Ma Šešelj nyomdokain haladnak az európai szélsőjobb pártvezetők, legfeljebb abban különböznek, hogy a szótáruk szalonképesebb. A szerbiai illiberalizmsról azt gondoltam, hogy „csak” örökölte” a titói rendszer antiliberalizmusát (miközben ugyanaz a rendszer felemás módon becsempészte a liberális értékeket a szocializmusba), napjainkban kiderült, hogy örökségről van szó ugyan, mégis fő gerjesztője a nemzetállami vágypolitika, a globalista világrendtől való félelem. Trump falat épít a mexikói határon. A fal szimbolikus, végül is arról szól, hogy a nemzetállamok kerítéssel védik magukat. Védik magukat, gyakran fejvesztve, mert nem csupán a liberalizmus alkonyáról van szó, hanem a nemzetállamok válságáról is, tehát karöltve inogtak meg, ami nem csoda, hiszen a történelem folyamán egymást erősítve diadalmaskodtak. A liberális Anglia világuralomra tett szert, a liberális Amerika úgyszintén. Mostanság azonban más szelek fújnak. Sokan populizmusról beszélnek, viszont a populizmusnak annyi válfaja van, hogy általa nehezen definiálható az új koreszme. Lehet, hogy a populista retorika, a népidomítás szótára csak kezdet, a vég semmiképpen sem vele zárul. Majd megkésve a szakadék szélén ismerjük fel, hogy hol kötöttünk ki. Egyelőre csak az állítható, hogy valamiféle átrendeződés kezdődik, de máris feltehető a kérdés, hogy kik lesznek az „új világrend” a vesztesei? Attól tartok, hogy a kis nemzetek és azon elül is a nemzeti kisebbségek. Ma az egész világban azon eszmék mentén folyik a küzdelem, melyek miatt Jugoszláviában a kilencvenes években háború dúlt. Ennek következtében, fejtegetem Urbán Andrásnak, nincs okunk a nyugalomra és a fáradtságra, hiszen legalább még tíz évig az eszmék forrongásainak középpontjában leszünk, mert a Balkán és Kelet-Közép-Európa határán látható lesz mindaz, amit az úgynevezett központokban ügyesen elfüggönyöznek. Itt brutálisan kirajzolódik az elfüggönyözött történelem. És aztán, kérdezi Urbán. Aztán tíz év múlva kiderül, hogy minden hiábavaló volt, de megérte, válaszolom. Ilyen az én optimizmusom.
Fejjel a falnak
Kevesen írtak olyan értően Dosztojevszkijről, mint Lev Sesztov, aki az orosz íróval kapcsolatban megjegyezi, hogy „futott a valóság láttán, ám az idealizmus elől inkább a valóságnak rohant”. Nem találok ebben semmiféle ellentmondást, a valóságtól való menekülést egyedül csak az igazolhatja, ha előbb fejjel rohanunk neki, aztén véres fejjel tántorgunk el tőle. Ennek semmi köze ahhoz a valóságirodalomhoz, amelyben az író pórázon vezeti a valóságot, mint ahogy az úriemberek sétáltatják a pincsit.
Reklámszöveg
A budapesti Atheneum Könyvkiadó igy hirdeti Richard Shirreff, a NATO nyugalmazott tábornokának a 2017:Háború Oroszországgal című könyvét: ”A 2008-as orosz-grúz háború olyan volt, mint az 1930-as években a Rajna-vidék megszállása, de ahogy akkor, most sem foglalkoztunk a baljós előjelekkel. Aztán 2014-ben Putyin elfoglalta a Krím félszigetet, ahogy anno a Szudéta-vidéket Hitler, de mi ezen is hamar túltettük magunkat. Azóta Oroszország megtámadta Ukrajnát, és a Baltikum lehet a következő…” Gorbacsov a Time című amerikai hetilapban arról cikkezik, hogy a világ újabb háborúra készül.
