A pártonkívüli nagy „kisebbség” védelméért

2012. április

Szerbia legnagyobb kisebbségéről

Feszélyezetten érzem magam, amikor a pártokrácia fogalmát használom, mert mindenki ostorozza – legalábbis a választások előtt – ezzel csillapítva a pártellenes kedélyeket. A választások után pedig lesz, ami lesz. Az ígéreteket, általában nem szokás betartani. Hol van már az adott szó súlya? Nem egyszerű jelenség, hiszen a pártokrácia gyökerei nagyon mélyen, az egypártrendszerben lelhetők fel. Ezt a hagyományt cipeli az új politikai kaszt meg a társadalom is, hiszen Szerbiában, sőt az egész Kelet-Európában mély gyökerei vannak az autokratikus reflexeknek. A pártok „csak” élnek és visszaélnek ezzel a politikai kultúrával. Mi, párton kívüliek sem vagyunk jobbak, mint a pártok, melyek szinte egymással versengve azon ügyködnek, hogy eltorzítsák és kidomborítsák a közgondolkodást. Evidens, hogy megmásítják, mert, bár a demokráciát érvényesítik, ők maguk nem demokratikusak. Helytálló Max Weber állítása, miszerint a pártok belső élete nem demokratikus, vasfegyelem uralkodik bennük; a párttagok önként, meggyőződésből vállalják ezt. A pártok nem demokratikusak, de a parlamenti demokrácia alappilléreit képviselik, mivel egymással versenyben állnak, egymással konkurálnak; a „politikai piacon” különböző programokat kínálnak, amelyek közül a polgár kiválaszthatja a neki legmegfelelőbbet. Ezért mondhatjuk, hogy a többpártrendszer demokratikus, az egypártrendszer pedig antidemokratikus. Erre a közismert axiómára a vajdasági magyar értelmiség egynéhány vezéregyénisége rácáfolt, azzal a meggyőződéssel, miszerint az egypárti uralom is lehet demokratikus. Ez azonban nem több puszta hiedelemnél. A párthívő azonban ekképpen gondolkodik.  Ahol egy párt tartósan dominál, ott a demokrácia veszélyben van, a politikai váltógazdaság viszont a demokrácia győzelmét jelenti. Gyakori eset, hogy egy párt két kormányzati ciklusban, tehát nyolc esztendőn keresztül gyakorolja a hatalmat, ellenben nyolc év után a választópolgárok mást, jobbat keresnek. A kiegyensúlyozott társadalmakban, több kormányzati ciklust érdemel ki egy-egy nagyvonalú, a demokratikus játékszabályokra kényesen ügyelő párt, ám ez ritkán fordul elő, talán csak a demokráciaépítés első évtizedeiben. Vannak más példák is: a politikai váltógazdaság ellehetetlenül, mert igazándiból nincs jobb alternatíva, ami azonban mélyebb társadalmi válságot jelez. Ebben a patthelyzetben rendszerint konzerválódik a politikai elit. Új alternatíva nem születik, a régi képtelen megújulni, ezért vészesen terjed a párturalom. A vákuumhelyzetben az uralkodó párt a társadalom és a közélet minden pórusában dominálni akar. Képtelen az eszmék erejével őrizni hatalmát, inkább autokrata hatalmat érvényesít. Nem bízik többé a társadalomban, csak önmagában.  Egy-két évvel ezelőtt kemény megrovásban részesültem, ha szóvá tettem, hogy a vajdasági magyar közéletben a párt rátenyerel a sajtóra vagy az igazgatóbizottságokra, mára banális szólammá vált a tegnapi eretnek nézet. A pártok szinte egytől egyig kisajátították a pártokrácia bírálatát, ők lettek a pártokrácia fő ellenességei. Nem is oly nagyon meghökkentő abszurditás ez, hiszen az ő érdekük lenne megszabadulni a pártokrata logikától, ez lenne ugyanis a megújulás feltétele. Csakhogy rizikós, nem vállalják a kockázatot. Bárki nyeri meg a választásokat, a megújulás időszaka vár ránk, hiszen a társadalomban sem érlelődött meg az alternatíva eszméje. Megújulási kényszer nélkül pedig aligha lehet szó a pártokrácia leépítéséről. Amíg a társadalom nem termeli ki a civil ellenállást, nem érvényesülnek új koreszmék. Szerbiában a globális pártdiskurzusok ma is arról szólnak, amit a Demokrata Párt 2000-ben tálalt fel, a többi párt ehhez idomult illetve ebből csipegetett, míg a regionális vagy a kisebbségi pártok a részkérdéseket tovább színezték. Ebben a vákuumhelyzetben tehát nehéz elképzelni a pártokráciától való szabadulást. Javaslom: hogy a pártok fogadjanak el valamiféle politikai kódexet a legnagyobb szerbiai kisebbség védelméről. És, hogy melyik csoportot tartom a legnagyobb kisebbségnek? A válasz egyszerű: a függetlenül és kritikusan gondolkodó pártonkívüliekét, akik ma nehéz időket élnek át.

Ide vagy oda

Egy gépkocsivezető a szemem láttára elütött el a belvárosban egy kerékpárost. Nem történt súlyosabb baleset, csupán csak egy száguldó dzsip lesöpörte az úttestről, és a járdára repítette a biciklistát. A kerékpár nagyot csörrent a kerékpáros elterült az aszfalton, a járókelők körülvették, miközben szidalmazták a sofőrt, aki meg sem állt, méregdrága terepjárójával elrobogott a helyszínről. tovább, mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy a csadaautó sötétített ablakain keresztül, nem látta mi történt. A kerékpáros felhorzsolta a tenyerét, egy nő papír zsebkendőt adott neki, törölgették a vért, ami csak nem akart elállni. Aztán a középkorú férfi felhúzta a nadrágszárát, bal térdét is csúnyán felhorzsolta. Nedves kendővel próbálta fertőtleníteni a sebet, majd improvizált kötést tett a sérült testrészre, felemelte a kerékpárját, forgatta a kormányt, szemügyre vette a kerekeket, ellenőrizte, hogy rendben van-e minden. Régi bringásként beszédbe elegyedtem vele. Nem először történt ez meg velem, mondta, de nagyon aggódom, mert észrevettem, hogy az utóbbi időben az autósok egyre agresszívebben vezetnek. Nem vigyáznak a kerékpárosokra, mondta, miközben a kormánnyal bíbelődött. Régi, jó kerékpár volt, hasonlított arra, amelyikkel Szenttamásról Újvidékre karikáztam. Még dúlt az Újvidék-Szabadka vita, amelyet meddőnek tartottam, és hogy ez feledésbe ne merüljön, esszét írtam arról, hogy miért kerültem éppen Újvidékre. Azért, mert egész ősszel a hidegek beálltáig és tavasszal a nyári szünetig, hétvégeken, kerékpárral tehettem meg az oda-vissza utat. Újvidék mindössze 35 kilométerre volt Szenttamástól, Szabadka pedig65. Abicikli tehát szociális jelkép volt. Akkor is őriztem a járgányomat, amikor már nem karikáztam egyik helyről a másikra, amikor az autóút egyre veszélyesebb lett. A kezdetben csak a bolgár teherautók voltak félelmetesek, később azonban a luxuskocsik veszélyeztettek, főleg azok, amelyekben azok az elvtársak ültek, akiknek személyi sofőrjük volt. Sürgős és halaszthatatlan dolguk mindig akadt, ide-oda száguldoztak, a kerékpárosok réme voltak. Ha jól értettem, az ide-oda száguldozásnak nem volt komoly oka. A funkcik imázsához tartozik, hogy ide vagy oda rohangásznak, elodázhatatlan ügyet kell intézni, tengernyi tennivalójuk akad.  Mára eldőlt: nem ide, hanem oda rohannak. Az elvtársakból urak lettek. Az urak is száguldoznak, sőt, veszélyesebbek, mint az elvtársak. Ezt olvastam ki az ismeretlen férfi tekintetéből is. Felült a kerékpárra, a lábát a pedálra helyezte, indulni készült, ám riadt tekintete elárulta, hogy megalázottnak érzi magát. Megtanultam azt is, hogy a régi jó, öreg kerékpár továbbra is szociális kérdés, talán még inkább, mint egykor, hiszen ma reménytelenebbül nyomjuk a pedált, mint annakidején.

A vágyálmok világában

Németh Zsoltszerbiai látogatásakor elismeréssel szót a szerbiai kisebbségpolitikáról. A Vajdaság Ma honlap szerint Répás Zsuzsanna, Magyarország nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a következő helyzetfelméréssel örvendeztette meg a magyarokat: „A vajdasági magyar közösség jogi gyarapodása olyan eredményt ért el, amelyre a Kárpát-medence többi magyar közössége bizony sóvárogva tekint fel. Az az eredmény, hogy sikerült elérni az autonómia törvényileg körülbástyázott keretét, amely lehetőséget adott arra, hogy a magyar választói névjegyzéket össze lehetett állítani, és ez alapján belső magyar választásokat lehetett tartani, és létrehozni egy belső magyar parlamentet, a Magyar Nemzeti Tanácsot (…), a legtöbb magyar közösség számára még csak vágyálom.”. Az elmúlt évtizedben soha még a magyar kormány részéről nem hangzott el emekkora dicséret Szerbia kisebbségpolitikájáról, mint az elmúlt egy-két évben. Megnyugtatóan hangzik, de ismerni kéne a vajdasági magyarok vélekedését is. Sajnos, tanácstalan vagyok, mert nem áll rendelkezésemre komplex szakmai felmérés a vajdasági magyarság közérzetéről, elvárási horizontjáról, de még arról sem, hogy milyen a foglalkoztatási arányszámuk; így a több kormányzati ciklusban uralkodó kisebbségi politikai kaszt vélekedésére kell hagyatkoznom. Időnként megjelennek részadatok, amelyek attól függően különböznek, hogy a pártvezérek vagy a megvetett pártfüggetlen kritikusaik hoznak nyilvánosságra. Némi eligazítást csupán a tízévenként sorra kerülő népesség összeírás jelent, esetleg a kisebbségi közösségek választási részvétele nyújt. Pontosabban az, hogy hányan szavaznak a kisebbségi pár(ok)ra. Ez viszont kevés egy összkép kialakításához, legfeljebb annyira elég, hogy levonhassam a konzekvenciát, miszerint a vágyálmok világában rohamosan fogyatkozunk. Furcsa delejes állapot, hiszen az utóbbi években a vajdasági magyarok helyzetéről olyan pozitív kép alakult ki, amely az államszocializmusban kialakított képhez mérhető. Nem is csoda, hogy az egyik tekintélyes német alapítvány vezetője a minap kijelentette, hogy a magyarok helyzete a Vajdaságban megnyugtató, nem kell külön foglalkozni vele, a problémák inkább a muzulmán többségű Szandzsákban jelentkeznek, illetve a románoknál meg a bolgároknál. Románia kifogást emelt a vlachok ügyében, a román állam szerint ez a történet nincs megnyugtatóan lezárva. Ezekben a napokban Bulgária jelezte, megvétózza Szerbia Uniós csatlakozását, amennyiben nem rendezi a szerbiai bolgár kisebbség helyzetét. Remélhetőleg pár hónap múlva napvilágra hozzák a választási, majd pedig a népszámlálási eredményeket, amikor is kiderül, hogy mi játszódott le a magyar vágyálmok világában.

Családi Kör, 2012. 04. 26.